Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1946

3.2 1946. március 6. rendes folytatólagos közgyűlés jegyzőkönyve - 150

100 1946 március 6-iki közgyűlés. 149—150. szám. Én azonban azoknak a nevében akarok szót emelni, akiket utolsó ruhájukban, vagy utolsó cipőjükben temetnek el, vagy még ruhájuk, sem cipőjük nem maradt. Ügy gondolom, hogy keresztülvihető volna egy olyan irányú díjszabás, amely három osztályt állapít meg. Az első osztály körülbelül 50%-kal volna drágább, mint a jelenlegi koporsós B) jelű díjszabás. A második osztály maradna a jelenlegi B) szerinti díjazás, míg a jelenlegi koporsónélküli temetés díjszabását 50%-kal felemelve, lehetővé kellene tenni, hogy ha a legegyszerűbb kivitelben is, mégis a szegénysorsban elhunytat is koporsóban temessék el, amennyiben a hátramaradottjai is szegénysorsban élnek. Kérdés, hogy kik kapnák ezt a 3.-ik, mondjuk C) jelű díjszabás szerinti temetést. Elvileg mindazok, akik szegénységi bizonyítványt tudnának felmutatni. Tudom viszont, hogy szegénységi bizonyítvány kiállítása és elintézése annyi időt vesz igénybe, hogy az a temetést hátráltatná, ezért ez közegészségügyi okból keresztülvihetetlen. Ezért célszerűnek tartanám, ha a házmegbízott, akit a 146.763/1945—

IX. számú pm. rendelet az 1940: XVIII. te. 3. §-ában foglalt közalkalmazott közé sorol, büntetőjogi felelőssége tudatában egy nyilatkozatot adna, amely olyképen szólna, hogy a legjobb tudomása szerint az elhunyt, valamint hozzátartozói oly szegénysorsúak, hogy kedvezményes temetésre rászorulnak. Nem kell tartani attól, hogy — a csekély kivételtől eltekintve — a nem rászorultak is igénybeveszik ezt a kedvezményt, mert az elhunytat a hozzátartozók általában erejükön felül szokták végtisztességben részesíteni. Indítványozom tehát, szíveskedjen a közgyűlés utasítani a polgármester urat, hogy a Községi Temetkezési Intézettel dolgoztasson ki egy olyan díjszabást, hogy a temetés a fentebb vázolt A), B) és C) díjszabás szerint történjen. A C) osztály szerinti temetést csupán a legszegényebb sorsúak, az anyagi eszközök hiján levők kapják, de ha egyszerűbb kivitelben is, koporsóval. A közgyűlés az indítványt kiadja a polgármesternek. !150. Dr. Varga László bizottsági tag a tanoncifjak és leányok nyári üdültetése tárgyában terjeszti elő önálló indítványát: Az elmúlt 25 év alatt úgy érzem a legelhagyatottabb és a társadalom részéről a legmostohább sorsban az iparos és tanonc munkásifjak és munkásleányok voltak. Tiszteletreméltó kivételt képeztek itt az egyházak, akiknek nagy és derék próbálkozásai voltak e téren. Figyelemmel kísérve az e téren végzett működést, úgy láttam, hogy a Szociáldemokrata Párt is erejéhez méltó munkát végzett. A fő célt, hogy ezen igen értékes és igen sok értéket tartalmazó ifjúságot beleneveljék a magyar közéletbe és helyt adjanak nekik, csak igen kis részben érték el. Külföldi tanulmányútjaim alkalmával módom volt összehasonlítást tenni a magyar ifjúság és a külföldi ifjúság között és arra a megállapításra jutottam — azt hiszem, tárgyilagosan —, hogy a magyar ifjúság ezen rétege igen nagy értéket képvisel, de hiányzott a nevelés és főleg a felnevelési szándék, hogy ezeket az ifjakat országunk egyik tartóoszlopává neveljék. Évekkel ezelőtt összeszámoltam Budapesten levő kutyaegyesületek számát és úgy emlékszem, többet találtam, mint olyan egyesületet, amely a magyar munkásifjak és munkásleányok kulturális felemelését tűzte ki céljául. Ezen réteg nevelése kötelességünk és országunk tökéletes kiépítése, a tartós és igaz demokrácia e réteg nevelése nélkül el sem képzelhető. A pártok most igen nagy erővel feküdtek rá az ifjúság szervezése és gondolom, talán nevelésére is. Mégis azt hiszem, egyet értenek velem a pártok abban, hogy a kérdést összességében kell nézni és nem egy-egy párt szempontjaiból. Nem tudom hány ifjút számol egy-egy párt ifjúsági csoportja, de azt hiszem, az igazságot megközelítem ha azt mondom, hogy több azoknak a száma, akik pártokba nem iratkoztak be, mint azoké, akik beiratkoztak. Bár indítványom szempontjából ez nem is lényeges körülmény, mert én azokra a fiatalokra gondolok, akik még a politikai élettől távol vannak. Az 1942. évi statisztikai adatok szerint körülbelül 20—22.000 12—18 év közötti munkásifjú és leány iratkozott be tanonciskolába. Ha az utánpótlást és a nyugatra elhurcoltak számát vesszük, úgy azt hiszem ez a szám körülbelül most is megvan. A javaslatom alapgondolata az volna, hogy a nyári hónapokban az ország különböző részein 2—2 hetes csoportokban tanítók és tanárok vezetésével Budapest székesfőváros üdülésre küldené a szabadidővel rendelkező és önként jelentkező ifjakat. A szervezeti kérdéssel most nem akarok érdemben foglalkozni, mert az a hatóság feladata és nem akarom untatni az igen tisztelt törvényhatóságot. E munkánk sikere esetén nemcsak azt érnénk el, hogy ezen igen értékes és derék magyar ifjak és leányok éreznék az útmutató és segítő kezet, hanem azt is, hogy tanítók és tanárok két hétig, az igen szomorú anyagi helyzetükből kissé kiemelkedve és ha munkában is, de mégis pihenni tudnának. A kétheti üdülésnek és pihenésnek azonban természetesen nem csupán fizikai felhízlalás volna a célja, hanem igen kiváló alkalom arra is, hogy két hét alatt megfelelő vezetés mellett szellemi és lelki nevelést kapnának az ifjak. Ezért a vezetők kiválasztásában óvatosnak kellene lenni és csak olyan kézbe adni az ifjakat, akik őszinte, igaz hívei a demokráciának. A lelki és fizikai felerősödésen kívül további jelentősége volna az üdülésnek, hogy azok az ifjak és leányok, akik az ország különböző helyeire kerülnek, azt a részt kirándulások formájában tökéletesen megismernék és egy lépéssel tovább vinnék azt a földrajzi tudásukat, amit szabadjon leszögeznem, hogy hihetetlen vérszegény. Mert ezek az ifjak felnőnek