Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1942
7. 1942. szeptember 4. rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve - 307 - 308 - 309 - 310
442 1942 szeptember 4-iki rendkívüli közg yűlés. 310. szám. De mint minden nagy háború alkalmával, ennek a világégésnek a kráterében is új társadalmi földrengés lökései reszkettetik meg a világot. Koreszmék és elképzelések fakadnak fel a háborús idők gőzeiben. Sőt vannak itt bent az országban olyanok is, akik kíméletlen mohósággal akarják a régi életformák romjain felépíteni a maguk képzelt új világát. Történelmi nemzet nem torpanhat meg a fejlődés útján, de könnyű prédául sem adhatja oda magát és a hozzátartozó milliókat akkor, amikor ősi életformái, ősi alkotmánya, ősi hagyományai ezer esztendő viharaiban, dicsőségében megedződve, Európa történelmi nemzeteinek a sorában megkülönböztetett helyet biztosítottak számára. Ilyen kaotikus időkben új eszmék és régi életformák összeütközése alkalmával gazdasági, politikai, társadalmi, sőt foglalkozási válság fenyegető hullámai között a nemzet egzisztenciája múlhat azon, hogy ki áll az élén. Soha még annyi felelősség, olyan súlyos, oly végeláthatatlan tömegű probléma nem nehezedett államfő vállára, mint amilyent magára kell venni annak, akit az Isten rendelése nemzetünk élére állított. Itt bontakozik ki a magyar milliók, az egész történelmi magyarság beláthatatlan vesztesége. Azt hittük megadatott nekünk, hogy Magyarország újjáteremtőjének sarjadékával fényes nevű és nagyszerű reménységre jogosító férfiú áll melléje támaszul, segítségül, vagy munkájának méltó folytatójaként. Ismertük és szerettük őt. Ismertük páratlan energiáját, egyenes jellemét, közvetlenségét és őszinteségét. Szerettük őt, mint a magyar sors munkását, aki soha sehol, semmiféle előjogot nem vindikált magának, hanem bárhova állította a sors, mindenkor az alkotó, a termelő és teremtő munka apostola volt és tiszteltük őt, mert egész férfi volt, mert magyar volt, mert mindennél többre értékelte az adott szó szentségét, amelyet mindenkor megtartott és másokkal is megtartatott. De legyen ő példaképe a magyar ifjúságnak is az önfeláldozó hazaszeretetben, a munkában és engedelmességben. Hazájáért életét adta. Egész életén át dolgozott szellemileg és fizikailag, bizonyára azért is, mert tudta, hogy csak az tud egykor dolgoztatni, aki maga is derekasan dolgozott. És engedelmes fia volt hazájának. Mintha csak most mondaná — csak az tud egykor parancsolni, aki már maga is gyakorolta az engedelmességet. És katona volt. Kiváló katona. Melegszívű bajtárs, félelmet nem ismerő repülő. Békében ő volt a magyar Lindbergh, háborúban pedig életét adta hazájáért és hősi halálával mintegy szikrázó csillaggal gazdagította a magyar honvédelem örök jelképét, a Hadak Ütját. Budapest székesfőváros autonómiája nem fejezhetné ki hűségesen a dolgozó polgárság az egyszerű emberek százezreinek az érzését, ha e súlyos csapás idején nem mutatna rá az örök magyar tragédiára, amely ezer esztendőn át elmaradhatatlan kísérője a magyar sorsnak. E tragédija forrása volt oly gyakran a széthúzás a magyar szembefordulása a magyarral, a pártoskodás, a meddő politikai harc. Megvillan lelkemben emléke utolsó beszélgetésünknek, amikor többek közt azt mondotta: »megmutatom a konkolyhintőknek, mire vagyok képes a harcterem — és megmutatta huszonöt életveszélyen át a hősi haláláig,' hogy minő áldozatra volt képes. Most, amikor elvesztettük legjobbjaink egyikét, halljuk meg és értsük meg százezrek, igaz magyarok hangtalan kívánságát, amit minden becsületes magyar ember szeretne országgá kiáltani: üljön el a pártoskodás, mert nagyon egyedül vagyunk, kevesen vagyunk, szükségünk van minden testvéri magyar kézre, mert testvértelenül álltunk itt, a Duna völgyében ezer évig és az új ezredévet csak az egységes, összetartó testvéri szellemben dolgozó magyarság harcolhatja ki magának. A ravatal mellett eltörpülnek a mindennapi élet problémái, a gyászos ünnepi pillanatokban, amikor a lélek elindul az örökkévalóság útjára, meg kell szólalnia lelkünk mélyén a magyar imádságnak, amellyel az ütközetek előtt fegyvereik győzelméért, vagy ha kell, a dicsőséges hősi halálért könyörögtek és fohászkodnak ma is ott messze keleten az atheista ellenséget verő msgyar hőseink. Nekünk itt kell élnünk és itt kell halnunk ezen a magyar földön. »Aícljon vagy verjen sors keze« egymással és egymásért. Egy család vagyunk. Magyarság... Egyformán gyászoljuk azt, aki mindannyiunknak kedves volt, akit mindannyiunk bizalma és szeretetteljes reménysége állított nagy feladatok elé. Itt. amikor még fülünkben cseng a fohász és tompa dobpergés, az örökké való nemzet hitével kell búcsúznunk attól a lélektől, aki elindult az örökkévalóság útjára. Meghalt azért, hogy élete áldozatával állítson örök emléket a magyar sorsközösség és testvériség gondolatának. Elszáll az ima és az ének. Elhal a gyászinduló. Sárga falevelekkel hinti be az ősz a kenderesi sírboltot. Üj hajnal virrad a gyász napjaira. Üj ritmust ver az élet, új harcokat, új erőpróbákat, új áldozatokat hoznak a súlyos napok. De üzenetet is
