Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1883

15. 1883. szeptember 11. rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve - 549 - 550

128 1883 szeptember 11-iki közgyűlés. 550 szám. tetés és dicsőség csillaga intett, és munkálkodtak azon reményben, hogy majdan a fényes siker örömében dúsan fognak aratni ott, ahol a homlokuk verejtékében talán könyek között vetettek. Te ilyen pályát nem választottál magadnak. A pályán, melyre léptél, anyagi előnyök nem kecsegtetnek, dicsőség nem vár a küzdőre; ahol oly kevés életörömöt és annyi szenvedést kellett látnod, és annyi lemondást tanúsítanod, ahol minden órában kétszerte erősebbnek kellett lenned, mert gyakran az emberi tudomány gyarlóságát lelked erejével és szent hivatásod által osztogatott írral kellett pótolnod. Mi bírhatott arra, hogy midőn ifjú életedet, tettdús férfikorodat ebben a hivatásban töltötted és midőn alkalom kínálkozott, hogy jobban jutalmazó díszes állásba lépj, kitérj a fényes, kecsegtető alkalom elől? Mi bírhatott arra, hogy szigorú ifjúság, fáradalmas férfikor után, hajlott napjaidban az oly méltán megérdemlett enyhülést visszautasítottad ? Valóban semmi más nem lehetett, mint hivatásod szeretete, mely eltöltött és érezted azt, hogy aki hivatásán úgy csügg mint Te, akit hívei és környezete úgy szeretnek: annak hivatást cserélni csak úgy lehetne, ha szívet is cserélhetne vele. Ezért kellett megfeledkezned magadról valahányszor hivatásodról igazán megemlékezel. De ha Te elfeledted önmagadat: nekünk jogunk van megemlékezni Rólad. Félszázados becsületes törekvéseddel megérdemelted, hogy így szemben, nem kímélve szerénységedet, meghallgasd és megértsed tőlünk, mennyire becsülünk kötelességszereteted és önfeláldozásodért, Téged, ki nem csak hivatásod körében, de a közélet terén, hü munkástársa valál polgártársaidnak. Az az 50 év, melyek emlékét e nap Benned felkelti, az az 50 év Magyarországban és a fővárosban egy új világot teremtett. Ezen 50 év alatt bontakozott ki országszerte a polgárság abból a szűk körből, melybe a rendi alkotmány beleszorította. Ezen 50 év alatt végbement változást nem annyira a paloták hosszú fényes sorában, melyet látunk, nem az 5—6-szorosan megszaporodott lakosságban, hanem főleg abban találjuk, hogy Budapest Magyarországnak kulturális, politikai és gazdasági fővárosa lett. Ez az 50 év alakította át a főváros polgárságát úgy, hogy nemcsak szívben, a mi mindig volt, hanem zömére nézve már, nyelvben is magyarrá lett. Ez izmosította meg a fővárosi polgárságban azt a köztudatot, hogy az ország fejének polgárságát képezi és ezen 50 év alatt nőttek meg ama nagy kötelességei, melyeket híven, becsületesen teljesít. Ezen korszakban a sorsnak minden lüktetése, mely a nemzetet érte, a 30-as és 40-es évek ébredése, a nagy katasztrófa, a sötét elnyomás, az élet új felpezsdülése, országunk sorsának minden változása legelőször itt a fővárosban volt érezhető. És ha ma a főváros valóban feje és szíve az országnak, abban érdeme van mindenkinek, ki bármily szerény állásban kötelességeit a közélet terén hévvel és átolvadva a nemzeti közérzelembe teljesítette. És bármi szerény az állás, melyet tisztelt polgártársunk elfoglal, mindnyájan ismerjük hatályos működését, tudjuk, hogy úgy a városi mint a politikai közélet minden mozgalmában buzgón résztvett és legyen szabad — bocsássák meg ez önzést nekem — a Józsefvárosra hivatkoznom, mely társas és közéleti működésének főszintere volt. Emlékezzenek arra vissza, nem volt a közélétnek olyan lüktetése, a hol tisztelt barátunk tiszta lélekkel, hévvel és önzetlenül nem vett volna részt. Megérdemli, hogy megemlékezzünk erről, mert egy régi igazság, melynek erejét küzdő nemzetek leginkább erezik, hogy országok és nemzetek valódi ereje a kötelességteljesítő polgárokban áll. És ha 50 év óta így ismernek Téged, csoda-e, ha egyik nemzedék a másiknak átadta nevedet, és a hozzád való ragaszkodást ?! Csoda-e, ha ma a főváros rendkívüli közgyűlést tart, hogy átadja Neked azt, mi az egyetlen, igaz jutalom: az őszinte elismerés kifejezését. Midőn Magad elé idézed ezen 50 év folyamatát, talán felmerülnek fájó, bús emlékek elmédben; két nemzedék dőlt már ki mellőled és azon emberek, kiknek arcait úgy ismerted, kiknek szivéhez Téged oly őszinte barátság fűzött, két öltőben is elhaltak mellőled. És ha visszaemlékezel azokra, kiket mint ifjú szerettél és azokra, kik Veled együtt jutottak hajlott korra, ezekből a szivednek oly kedves arcokból keveset fogsz látni ezen teremben és ezen termen kívül. Az enyészetnek, a mulandóságnak ezen melancholikus emlékei közepette egyetlen egy az, mi örökzölden mosolyog eledbe. Az, a mi mindig kisérte lépteidet, de soha oly dús lombokból fonva nem volt, mint ma: polgártársaid elismerésének koszorúja; ez a jutalom, amelyet ma Neked jelképesen át akarunk nyújtani, a közgyűlés azon határozatával, hogy arcképed legyen hivatásod színhelyén kifüggesztve, mint buzdító példa ana, hogy csak az tölti be hivatását igazán, aki annak gyakorlatában önmagáról meg tud feledkezni. Ennek jeléül adjuk át Neked ezen billikomot hivatásod jelvényeivel ékesítve s ezen üdvözlő iratot, melyet polgártársaid ezrei aláírtak. Fogadd ezen emlékeket, ezen kitüntetést szerényen, de önérzetes szívvel és ha lehet valami, mi ennek becsét fokozza és hajlott korod borúját földeríti, legyen ez az a tudat, hogy ezen elismerést polgártársaid részéről becsületesen megérdemelted.