Magyar Királyi József-műegyetem rektori tanácsülései, 1915
1915.01.02. 1. ülés
8 MAGYARORSZÁG Budapest, 1915. péntek, január 1. Egy mozgalmas délelőtt Északkeleti harctér (Saját tudósitónktól.) A Gránicon metsző szél hasit. Hogy mi van odaát, csak sejteni lehet. A földerítést megnehezíti, hogy innen is. onnan is járhatatlan meredekek, szédítő szakadékok állják az utat. A muszka is szeretné megtudni, mennyire vagyunk mink ideát, mink is szeretnénk tudni, milyen az ő erejük tulnan a gerinc tövében. Várjuk, hogyan kezdi a kémlelést a muszka. Tíz népfölkelőnk fölkuszik a csúcsra, velük egy hadnagy. A csúcs valóban olyan, mint a kés éle, keskeny, meredek. Jobbról szakadék, balról szakadék. Csak ezen keresztül lehet idejutni, vagy túlra jutni. A tiz honvéd hasra fekszik a csúcson, a hadnagy megparancsolja, hogy hangos szó ne essen, cigarettára, pipára gyújtani nem szabad. .Várnak, de a következő öt percben már megmozdul egy sziklán a bozót. Óvatosan két kéz kapaszkodik errefelé. A hadnagy int, egy néfölkelő, a sorban a legszélső, fölkuszik a két kéz irányába. Elkapja, nagyot ránt rajta és nyomban átzökken a sziklán egy orosz. Bámulva néz körül, aztán vállat von és mosolyog. Hátrafelé int, — a sziklákon négy pár kéz jelenik meg, de már marokra kapta őket négy honvéd s ezek is ideát vannak. Félóráig tartott ez a muszkafogdosás a gerincen. Akkor a tiz honvéd és a tiszt leindult vélük a hegy tövébe. Egyenkint hallgatta ki őket az őrnagy s e kihallgatás után már nem kelletett nekünk kísérletezni a csúcson való átmászással. Amit meg akartunk tudni, azt elmondták az orosz foglyok. A kötözőhelyen állottunk, a hegy mellett elkanyargó országutat figyeltük és balra tőle a ritkás erdőt. Ebből az erdőből sürü puskaropogás hullámzott. Egyszerre csak a szántóföldön keresztül jön egy görnyedt honvéd. A lábán, mind a kettőn, nagy, fehér kötelék. Alig biceg, a puskája a vállára vetve és a puska végén lóg a bomyuja. Kőrakáshoz ér, leül. Most az erdőből kifut három, orosz. Egyenesen a sebesült honvédnek. Riadtan ugrik fel a honvéd, nyilván arra gondolt, hogy megsebesülve és egyedül nem bírhat el a három ellenséges katonával. Hogy megsérült lábait jobban szedhesse, eldobja fegyverét bomyus- tól, csajkástólz pokrócostól. A három orosz inaszak'adtan lohol utána'. Izgalommal lessük ezt a hajszát. Most bizonyára lelövik . , . Nem. El akarják fogni. Beérik, a honvéd föltartja két kezét. A három orosz körülveszi, látjuk, hogy mind a három élénken gesztikulál. Állanak igy vagy egy percig. Az egyik leakasztja fegyverét és ráteszi a honvéd vállára. A másik kettő elhajítja a puskát. A honvéd görnyedt teste kiegyenesítik, s int a három orosznak. Ezek megindulnak s a honvéd utánuk. Mind a négyen, a muszkák is, a honvéd is, boldogan értek a kötözőhelyre. * i Két nap óta ahány sebesült érkezett, mind arról panaszkodott, hogy az orosz szétlőtte a lövőárkok felé induló trént. A konyhát is, gyalogos trénoszlopot is, úgy hogy nemcsak főtt ételt, de még kenyeret és konzervet sem lehetett a harcvonalba juttatni. És ez a pech csak itt a völgyben lépett föl, mig csapataink többi része estefelé és reggel rendszeresen hozzájutott a maga gulyásleveséhez és fekete kávé- jáho#. 4 * r* ( Mit kell csinálni ? A trénszekerekről spárgakötegelc kerültek le, aztán kurta zsákok. A zsákokat megtöltötték kenyérrel és kon- zerwel, a kötelek egyik végét rákötötték a zsákokra, a másik végével pedig hason csúszva megindult tizenkét-tizenöt trénkatona a lövőárkok felé. Szerencsésen el is érték, a köteleken a zsákokat behúzták és a svarmlénia e része is hozzájutott két napi élelemhez. A furfangos szállítmányhoz alig hogy hozzájutottak a katonák, egy őrmester ráköti a spárgát egy prófuntra. Az oroszok lövőárka közel volt: negyven lépésnyire. Előbb átdob egy kővel nehezített papirost: vigyázzatok, mindjárt kenyeret dobok át nektek. Odaát mozgolódás támad, négy-öt orosz kidugja a fejét a földhányás mögül. Itt pedig az őrmester áthajintja a profun- tot; nyolc-tiz lépésnyire esik le az oroszoktól. Hatan ugranak ki érte. Lenyúlnának, de most a prófunt megindul visszafelé, az őrmester huzza a spárgát. A hat orosz megáll, szinte látni kitáguló orreimpájukat, vágyakozó szemüket. A kenyér is megállt, , Vájjon jönnek-e utána? Hát jöttek. Előbb az egyik indult meg, aztán követte a többi. És a prófunt, mikor már majd elérték, ugrott egyet visszafelé. Úgy kapkodtak utána, mint valamikor gyerekkorukban a dóm síkságon a szökdécselő pille után kapkodhattak. Aztán szépen odaértek hozzánk, két katonánk nekik szegezte a szuronyt, az oroszok föltartották kezüket: foglyok lettek. És e délelőttön az őrmester még többször áthajintotta a spárgás kenyeret. * I Közönséges vályogvető cigány volt, Fiku- nak hívták civilben, Fikunak hívják most is, itt a trénnél, ahol pedig már tizedességig vitte. Többféle dolgot adnak neki, de Fikunak minden kevés, fejébe vette, hogy orosz repülőgépet akar lelőni. Egyedüli fegyvere a kard és egy hatalmas hatlövetű revolver. És nincs nap, hogy Fiku ki ne lőné mind a hat töltényét a revolverből. És ilyenkor eszeveszetten kiabál: — Muska repilégíp. Leléttem, ott esett le azs erdőbe I Persze, szó sem igaz belőle. Ma délelőtt azonban bajba jutott Fiku. Rábíztak egy kicsiny ökörcsordát, meg egy kocsi bort. Fiku valahonnan kerített egy gummi- csövet, az egyik hordó felső dugóját kivette, a gummicső egyik végét betette a borba, a másikat a szájába vette. — így pipálta az bort, — jelentette egy huszár — mig csali be nem rúgott. Akkor aztán ráhajtotta az ökröket az országút közepére, jött szemben velük egy vezérkari autó, Fiku nem tért ki, sőt lármázott, hogy előle mindenki félre, mert baj lesz. Fiku most az őrnagy előtt drukkol. Találgatják, vájjon mi lesz a büntetése ? És azt mondja a szanitécek őrmestere: — El kellene venni a revolverét. Hogy ne lövöldözhessen a képzelt repülőgépekre. Fiku meghallotta és szomorúan pillogott a fatönk mellől. WVWWVVWWWWWwV.VWW/yWWA ■ r ■ TELEFOíMSZAüyü: Főszerkesztő . . . 23—51 Felelős szerkesztő 94—34 Szerkesztőség . . 23—51 Interurbán . . . . b 40 Nyomda (lapzártakor) 89-40 Kiadóhivatal ... 13—97 Baplíjegyzetek a déli iiireiérrel — Egij katonaorvos irat-táskájából. .•— (Komitácsi kémek.) Kegyetlenül szigorú, de igazságos ember volt K. fí. J. kapitány, az egyik századunk parancsnoka. Eleinte nagyon szőrmentén bánt az elfogott kémekkel meg kómitácsikkal, bár azok mindenképpen rászolgáltak volna a leggyökeresebb elbánásra. Igaz, hogy vak és hamisan érzett hazaszeretetből cselekszenek, — avagy tán a naponként nekik pontosan kijáró három dinárért? — de mindenképpen méltatlanok arra, hogy a reguláris katonával vegyék őket egy kalap alá, egyenlő bánásmódra. A legveszedelmesebb fajta ellenfél; mert sebesültet nem hagy maga után s ha már hullát talál: azt legalább megcsonkítja. Tömérdek esetünk volt ilyen. Viszont azonban el kell ismernünk, hogy a szerb tisztek, sőt a legénység is undorodnak tőlük, de nem nélkülözhetik a segedelmüket, mert ők az ismerői a járásnak, kalauzai az éjszakai osonkodásnak. Bielocevacnál voltunk, a Drina innenső partján, tehát még jóval az igazi nagy csaták előtt, amikor napról-napra fogdostak el a katonáink ilyen veszedelmes komitácsi-népséget* akik a mi néhány elesett honvédünk felöltött egyenruhájában odamerészkedtek a rajvonalunk közvetlen közelébe, hogy kikutassák az állásainkat Eleinte emberségesen, hadifoglyokként bántak el velük, utóbb bizony már. csak úgy statarialiter. És még sem apadtak le. Szívós nép ez a szerb és mintha a legutolsó emberig átérezné, Hogy — van miért küzdenie, meghalnia > s A hazáért! * B a De mikor már nagyon megsokasodott a komitácsi-fogdo-. sás: unni kezdték a mieink is a dolgot és kűri tán bántak el velük. Nagyon fáradtak voltunk egy este, hogy holmi sátorvászonnal fedett, nedves veremben pihenőre tértünk, öten, tisztek. Percek alatt mély álomba merültünk. De fölserkenünk valami zajra: két Eon- védbaka egy furcsa öltözékü alakot taszigáí elénk: — Százados urnák, alázatosan 'jelentjük,; komitácsit fogtunk! — Hát csukjátok le — fordul a másik-oldalára a kapitány. — De mégis, százados ur, kérlek — szól közbe R. főhadnagy, a zászlóalj segédtiszt, •— várjuk meg a reggelt! Ki vagy? — riad a reszkető legényre. — Ja szom bosnanskí voják! (Bosnyálc katona vagyok!) — feleli. De sehogy sem festett annak. Sárgazsinö- ros magyar bakanadrág, csukaszürke blúz meg vágott tetejű szerb kucsmakalap rajta. Üres derékszíj a csípején. — Hát a fegyvered? — Nyema nis ! . . . Elvették. A két honvéd erősiti is, hogy elvették tőle a puskáját meg a szuronyát. — No, kötözzétek meg és vigyázzatok rá reggelig. Azzal elaludtunk újra. Reggel megint vallani kezdik a legényt, hogy kiféle volna. Elmondja, hogy őt ,,csues“-nek (bajisárnak) fogadták meg a mi csapataink, hogy ő bosnyálc, hogy ő utálja a szerbet és hogy őtet ne bántsák, mert amodaátról csak azért igyekezett megszabadulni, hogy a mi hasznunkra legyen. — Hová való vagy? — kérdezted tőle a tolmácscsal a kapitány. — Trebinjébe. —* Hogy hívnak? Megmondta a nevét, de már elfelejtettem. — Trebinjébe? — mondja a kapitány —
