A Budapesti Műszaki Egyetem Centenáriumi Évkönyve 1971-1972
Dr. Perényi Imre rektor ünnepi beszéde a Budapesti Műszaki Egyetem egyetemi rangra emelésének 100 évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésszak plenáris ülésén
gató tanult. Emellett 1951-ben kialakultak az Egyetem első esti és levelező tagozatai, amelyek az iparban gyakorlatot szerzett új, a népből jövő ipari vezetők számára tették lehetővé a tanulást, illetve a továbbtanulást. A felszabadulás utáni évek sem voltak mentesek a nem mindig indokolható átszervezésektől, de ez a szervezés egyúttal a műszaki képzés nagyarányú fejlődését is magával hozta. Egyetemünk több részlege magja volt új intézményeknek és ezek számos dolgozója, szervezője, vezetője Egyetemünkről került ki. így: a soproni részlegekből előbb a Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Főiskola, majd a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem lett, önállóvá vált az Agrártudományi Egyetem, létrejött az önálló Közgazdaságtudományi Egyetem, majd a Veszprémi Nehézvegyipari Egyetem. Egyetemünkön 1949-től 1957-ig a Hadmérnöki Karon képeztük ki a honvédség számára szükséges mérnököket. A Budapesti Műszaki Egyetemből 1952-ben kivált és önálló intézmény lett az Építőipari Egyetem, amely 1955-ben a Szolnokról Budapestre helyezett Közlekedési Műszaki Egyetemmel egyesült Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem elnevezéssel. Egyetemünk mai jellege, profilja 1967-ben alakult ki, amikoris a Budapesti Műszaki Egyetemmel ismét egyesült az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem. Éttől kezdve Egyetemünkön 6 karon: keletkezési sorrendben az Építőmérnöki, a Gépészmérnöki, az Építészmérnöki, a Vegyészmérnöki, a Villamosmérnöki és a Közlekedésmérnöki Karon folyt az oktatás. 1970-ben Egyetemünk gyarapodott a bajai Vízgazdálkodási Főiskolai Karral. Az elmúlt évtizedekben egymást követően sor került különböző tantervek kidolgozására és bevezetésére. Ezeket a próbálkozásokat az új társadalmi rend igénye, a korszerűségre való törekvés, illetve az ehhez vezető út keresése jellemezte. Egyidőben a szakosítás túlhajtása is jellegzetessége volt e próbálkozásoknak, ama téves szemlélet alapján, hogy az ipar számára azonnal használható, „kész” mérnököket akartak kiképezni. Ennek eredményeként Egyetemünkön pl. az 1953/54-es tanévben 33 szakon folyt a képzés. A későbbi reformok során az átfogóbb képzésre tértünk át: a szakok számát 20-ra csökkentettük. A felszabadulás előtti mérnökképzés leggyengébb pontja, a gyakorlati oktatás területén is jelentős eredményeket értünk el: a tantervekben az elmélet-gyakorlat aránya 50—50%-ban alakult ki, nagyobb teret adtunk az üzemlátogatásoknak, és bevezettük a termelési gyakorlatokat. A felsőoktatásban végbement reformok során, annak eredményeként, nemcsak a fejlődés igényeit szolgáló tantárgyakat vezettük be, hanem egyúttal szinte valamennyi tantárgyunk anyagát korszerűsítettük. Egyre több új egyetemi tankönyv, jegyzet, példatár jelent meg. Itt említjük meg, hogy felszabadulásunk után nagy súlyt helyezett Kormányunk a kevésbé fejlett országok támogatására a felsőfokú képzés vonatkozásában is. Külföldi hallgatóink száma rohamosan növekedett. Közel 13 000 hallgatónkból 600 a külföldi állampolgár 39 országból. A sokrétű oktatási feladat ellátása az oktatószemélyzet létszámának emelését is megkövetelte. Teljesállású oktatóink létszáma jelenleg 1407, ezen kívül több mint 400 meghívott előadó is dolgozik Egyetemünkön. Az oktatás egyik fontos intenzitásmutatója, a hallgató—oktató arány az 1970/71. tanévben 5,9 volt, ami a világ egyéb egyetemeihez viszonyítva igen jó, s mutatja, hogy rendszerünk mindig igyekezett biztosítani a felsőoktatás intenzitásához szükséges oktatószemélyzetet. Az adminisztratív személyzet, könyv6
