A Budapesti Műszaki Egyetem Centenáriumi Évkönyve 1971-1972

A 100 éves Építészmérnöki Kar története

közelségű közvetlen oktatási módszert igényelt, így került sor először a tankör bontású, majd kiscsoportos oktatás bevezetésére.

f) A tanítás feladatát elválaszthatatlanul összekapcsolta a kutató- és tudományos munkával, később az ipari gyakorlattal, hiszen valóságszagú oktatás, életrenevelés enélkül elképzelhetetlen.

A dolgok természetes rendje folytán az egyensúlyi állapot azonban nem tarthatott és nem is tartott sokáig, hiszen a tudomány és technika rendkívüli ütemű fejlődése, az ismeretanyag rohamos bővülése és gyors elöregedése, az építészet-építés ügyének egyre növekvő fontossága, az építőipar átalakulása és dinamikus előrehaladása, a felsőoktatás területén világszerte megmutatkozó új törekvések, az új utak és módszerek keresését nálunk is halaszthatatlanná tette.

így merült fel nálunk — méghozzá részben az ipar (értve alatta az ÉVM-et) konkrét igénye alapján — és még 1968-ban, az egységes építészmérnökképzés gondolatának felülvizsgálatára épülő új építészképzési koncepció kidolgozásának szüksége.

Ez az új és még 1968 májusában elkészült tervezet — a problémakör alapos elemzése után - az alábbi elvekből indult ki:

a) az oktatás bizonyosfokú differenciálására van szükség — a jelenlegi szemléleti alapok lényegének megtartása mellett - méghozzá olyanra, amely a képzés egységes jellegét még nem fenyegeti, de ugyanakkor módot ad arra, hogy a hallgató mestersége egy-egy szűkebb területének problematikájában valóban elmélyülhessen, mivel az építészet teljes ismeretanyagának elsajátítása ma már szinte lehetetlen, mivel ez a tananyag egészségesebb tagolásához és a hallgatók bizonyosfokú tehermentesítéséhez is vezet;

b) ami azt jelenti, hogy az Építészmérnöki Karon belül be kell vezetni — a hajlamra és rátermettségre támaszkodó, a szakma fő tudományterületeihez igazodó — ágazati képzést, azaz fel kell adni a mindenre- tanítás elvét és módszerét, mert az veszélyezteti, sőt esetleg lehetetlenné teszi az igazi elmélyülést, mert ezáltal az oktatási idő egy részét — különösen pedig a mindenretanítás elvének feladásából származó jelentős időnyereséget — az elmélyülés módszerének elsajásítására, főként pedig sajátos ismeretanyag megszerzésére lehet fordítani;

ej e sajátos tananyag terjedelme azonban nem haladhatja meg az ösz- szes ismeret aránylag kis (kb. 10) százalékát, hogy az egyetemet elvégző hallgatók munkájukat — bizonyos gyakorlat megszerzése után — az építészet bármelyik szakterületén jól végezhessék, de annyi sajátos ismeretet is kell nyújtani, hogy azok később munkakörük jellege, vagy elhivatottságuk alapján — bármelyik szakterület specialistájává válhassanak;

d) mert csak így érhető el az építész sajátos feladatához igazodó képzési cél, azaz csak így érhető el, hogy az építész feladatát — ami mesterséges természet, térbeli rend, emberi jellegűvé formált környezet megteremtése az emberi társadalom és a benne élők számára — jól, megfelelő áttekintés birtokában végezhesse el, hogy munkájában képessé váljék az állandóan és egyre gyorsabban felé áramló nagyon sokféle információ értékelésére, súlyozására, koordinálására és összegezésére,

44