Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956
Turányi István: A közlekedési üzemmérnökképzés első öt éve
nap-nap után megszámlálhatatlan mennyiségben vetik fel a gyakorlati feladatok halaszthatatlan problémáit és azok megoldásának szükségességét. Hogy a helyzet ilyen visszásán alakult, annak megint csak, számos egyéb ok mellett, a közlekedés, elsősorban a vasút sajátos üzemvitelében mint objektív tényezőben kell keresni az alapját. Míg az ipari termelő üzemekben a berendezések tervező, szerkesztő, gyártó és jókarbantartó mérnökei végeredményben azonos szakma specialistái, mint akik e berendezéseket üzemben tartják; addig a vasúti közlekedésnél a pályát és jármüvet adó és karbantartó mérnökök, mint legmagasabb szintű szakmai kiképzést nyert káderek, a fuvarozás alaptermelő folyamatában csak másodlagos, többnyire közvetett szerepet játszanak. A bonyolult szerkezetű pálya és jármű felhasználásának egyáltalán nem könnyű feladatát, de emellett a fuvarozási technológiai folyamatnak a népgazdaság valamennyi üzeme technológiai folyamatával való összehangolását ez ideig nem egyetemi színvonalon képzett közlekedési dolgozók végezték. Egyenesen megmondhatjuk, hogy különösen a forgalom nagymértékű növekedése mellett ma az a helyzet, hogy a viszonylag szű- kebb látókört megkívánó döntő részben műszaki feladatköröket magasabb színvonalon képzett dolgozók látják el, mint a lényegesen bonyolultabb, szélesebb látókört kívánó fuvarozáslebonyolítási technológiai feladatokat. így tekintve a dolgot nem furcsa az, hogy sokszor mégis csak másod- és harmadrangú, de kimondottan gépészeti és építési témák széles, mélyen- szántó tudományos munka alapján tárgyaltatnak és oldatnak meg, ugyanakkor a legégetőbb első vonalbeli kérdések, fontos gyakorlati problémákkal maguk mögött, közlekedéstudományi szerveink prakszisában egyszerűen megfelelő káder hiányában nem tárgyalódnak. A gyakorlat felvetette ezekre a kérdésekre pedig a közlekedés minden pontján, minden nap választ kell adni, a fejlődéssel lépést kell tartani, s erre csakis a tudomány fejlődésével állandóan együtt fejlődő olyan felső oktatási intézmény képes, mely az általa kiszolgált szakterülettel állandóan szoros kapcsolatban áll, az általa nevelt mérnökkádereknek pedig egész életükre szóló tudományos bázisa, ahova ezek mindenkor fordulhatnak tudásuk továbbfejlesztése céljából. Csak így válhat a közlekedési felsőoktatási intézmény a közlekedéstudomány valódi központjává, mely felé minden szerv és egyén érdeklődéssel fordul, s melyre biztosan támaszkodhat. Ezt elérni csak úgy lehet, ha az egyetem a magyar közlekedéstudomány felvirágoztatásának mindenki által elismert és támogatott tényezőjévé válik. Bár a most elmondottak teljesen világosnak látszanak, s azokat különböző alkalmakkor és formákban a közlekedés vezetői az elmúlt időkben mindenkor elismerték, és szűkebb körben vagy nagyobb nyilvánosság előtt hangoztatták is, az egyetem fejlesztésének gyakorlati munkájában ezek az elvek nem ritkán törést szenvedtek, ami az elmúlt öt esztendő történetében mint bizonyos fokig hányatott sors jelentkezik. Ebbe egyéb tényezők mellett belejátszik azonban az az objektív ok is, hogy közlekedési hálózatunk hazánk méreteinél fogva némileg alatta marad a teljes közlekedési egyetemet kellően alátámasztó előbb már említett hálózat nagyságának. Itt azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy a társadalmi törvényszerűségek nem oly merev grafikonszerűek, mint a természettudományiak, de még az utóbbiaknál is a csökkenő független változó értékek 40
