Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956
Károlyi Zsigmond: Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem és a magyar mérnök- és építészmérnökképzés története
Ami azonban a legjellemzőbb az egész »szakosításra« az az, hogy a reform az újonnan szervezett kivitelező tagozat számára egyetlen tanszéket sem állított fel. Természetes tehát, hogy a tagozat munkája sem lehetett megfelelő, hogy a kivitelező mérnökök képzése erősen háttérbe szorult. Csak a második oktatási reform után — 1950-ben — kezdett kibontakozni a két építészmérnöki tagozat megkülönböztetésének indokoltsága. A kivitelező tagozat profilját most már világosan kidomborította a kivitelezési szakismeretek arányának 26%-ra való emelése. A tagozatok profiljának kialakításával a statikusok is valódi helyükre, a tervezői tagozatra kerülhettek. Mindezt az tette lehetővé, hogy közben az oktatás korszerűsítése is nagy léptekkel haladt előre. Ismét önálló tanszéket kapott az épületszerkezetek oktatása, profilozták a tervezői tanszékeket, megszervezték az Ipari Épületek Tervezése, és átszervezték a Lakóépületek Tervezése tanszéket, felállították a Tartószerkezetek és a III. Építéstörténeti tanszékeket. Ugyanekkor létesült a kivitelező tagozat számára az Építésgépesítési és az Építésszervezési Tanszék is. A túlterhelés csökkentése terén azonban döntő eredményeket elérni most sem sikerült. Igaz ugyan, hogy az új tárgyak beiktatása többé nem járt az órák számának szaporításával, azonban ez a gyakorlati órák rovására történt. Csökkentették a tantárgyak számát is a kisebb tárgyak ösz- szevonásával, ez azonban nem változtatott a helyzeten, mert a félévi vizsgatárgyak száma — a tananyag időbeli elhúzása miatt — változatlanul 12—13 maradt. A programok egyeztetése és az órarendek felépítése azért is sok kívánnivalót hagyott maga után még, mert az egyes tanszékek tananyagát sokszor a hagyomány határozta meg: az egyes tanszékek egymástól függetlenül dolgoztak, s így az előadott tananyag közötti szerves kapcsolat hiányzott. (A tanterv egyik ilyen jellemző hibája volt pl. a mérnöki karon az, hogy a vasúti alépítmény időszerűtlen anyaga valamennyi tagozat tantárgyában szerepelt.) A fejlődés azonban a hibák ellenére is kétségen kívül erőteljesebbé vált, ami különösen a nyári gyakornokakció bevezetésén, a jegyzet- és könyvkiadás megindításán és — a gyakorlatok megfelelő vezetése érdekében — a tanszemélyzet számának növelésén mérhető le. (Sajnos, azonban a nagy »bérfeszültség« miatt a létesített állások betöltésére nem mindig kerülhetett sor.) Közben az építészhallgatóság szociális összetételének megváltoztatása érdekében 1949-ben megszervezték a két évvel előbb felállított Állami Műszaki Főiskolán az építészmérnöki tagozatot, mely a következő évben — az egész intézménnyel együtt — esti tagozatként a Műszaki Egyetembe olvadt be (1950). Ez magával hozta a tanszékek és a tanszemélyzet számának a növekedését is. Összefoglalva a két reform eredményeit, megállapíthatjuk, hogy az egyetem szervezeti fejlesztésével párhuzamosan sikerült eredményeket elérni az oktatás tantervének, programjának és módszereinek tökéletesítése terén is. Sikerült csökkenteni az új tárgyak bevezetése miatt kezdetben túlmagasan megállapított óraszámot, kiküszöbölni a soktárgyúságot, némi eredményeket elérni a tantárgyak közti kapcsolatok kiépítésében és belevonni az oktatásba az addig elhanyagolt gazdasági (gazdaságossági) kérdéseket. Végül az építészoktatásban is sikerült megtenni az első lépése2 Évkönyv — 6411 17
