Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956
Károlyi Zsigmond: Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem és a magyar mérnök- és építészmérnökképzés története
az elméleti tárgyak, főleg a statika és az építéstörténet előtérbe állítását jelentette. Az építéstörténeti oktatás helyes elvei azonban a gyakorlatban elég szerencsétlenül valósultak meg. Mint ismeretes, az építészettörténet oktatásának előtérbe állítását az építészet, az, építőművészet szellemével való megismerkedés indokolja, annak megismerése, hogy egy kor hogyan alakítja ki a számára megfelelő kifejezési formát. Ebben a sivár korban azonban a stílusok megismerése felületes maradt, s üres eklekticizmusra vezetett. Ennek nagyrészt az is volt az oka, hogy az építésztörténet oktatásából hiányzott a hazai építőművészet történetének kellő ismertetése. A magyar építőművészet csak Rados Jenő magántanári előadásaiban szerepelt, a népi építészet pedig sehol sem. Ezt az eklekticizmust a harmincas évek második felétől egyre inkább háttérbe szorították — főleg az akkori idők egyik legerősebb építőművész egyéniségének, Kotsis Ivánnak a hatására — az akkori kialakulatlan, forrongó kor modern konstruktivista törekvései. A műegyetemi építészképzés legfőbb hibája azonban az volt, hogy nem tartott szerves kapcsolatot a gyakorlattal. Ez szoros összefüggésben volt azzal, hogy a magyar építőiparban a tervezés és a kivitelezés teljesen szétvált, s az utóbbi a Mérnöki Kamara többé-kevésbé eredményes harca ellenére is túlnyomóan a középfokú képzettségű építőiparosok kezébe került. Bár a szakemberek -— és így a Műegyetem vezetősége is — világosan látták, hogy építőiparunkat az alacsonyabb kvalifikációjú szakemberek előtérbekerülése megmerevedéssel fenyegeti, s bár az építészmérnöki kar számára is szinte létkérdés volt munkaterületének ki- szélesítése — t. i. a kivitelezés terén —, építészképzésünk gyakorlati irányú továbbfejlesztését elérni mégsem sikerült. Természetesen már az újjáépítés is jelentős mértékben megnövelte a munkaerő-keresletet a mérnöki képzettséghez kötött munkaterületeken. A hároméves terv során megindult nagyarányú építkezések végrehajtása azonban már szinte lehetetlen lett volna építőiparunk korszerűsítése, az építéstechnika újabb eredményeinek alkalmazása nélkül, ez pedig szükségessé tette a mérnöki képzettségű szakemberek egyre fokozódó bevonását az építőiparba. A tervgazdálkodás bevezetése — építkezéseink meghatározott ütemterv szerinti elvégzése — pedig előírta az egyre fokozódó mérnökszükséglet tervszerű biztosítását. Fontossá vált nemcsak az, hogy minél nagyobb számú mérnök hagyja el a Műegyetemet — mégpedig időben —, hanem hogy a Műegyetemről kikerült fiatal mérnökök mint kész szakemberek azonnal be is kapcsolódhassanak a termelésbe. Vagyis a Műegyetemnek olyan területekre is kellet specialistákat képeznie, ahová eddig a gyakorlati élet maga válogatta ki a megfelelő embereket. Mindezek a követelmények a mérnök- és építészmérnök-képzés teljes átszervezését tették szükségessé: egyre nagyobb mértékben kellett bővíteni a mérnökképzés kereteit, fokozni a mérnökképzés ütemét, és erős reformra szorult az előadott tananyag is. Az oktatási reformoknak az oktatás korszerűsítése: a technika fejlődésével kialakult új tantárgyak előadása, a szakosítás és a mérnökképzés gyakorlatibbá tétele mellett azonban egy másik szempontra is tekintettel kellett lenniök. Át kellett hidalniok a középiskolai előképzettség és az egyetemi követelmények közti szakadékot, sőt meg kellett könnyíteniök a 15
