Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956
Károlyi Zsigmond: Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem és a magyar mérnök- és építészmérnökképzés története
doktori oklevélhez hasonló mérnöki oklevél adományozásának jogával erősítette meg. Ettől kezdve az állami mérnöki hivatalok ellátására csak ez az oklevél képesítette a mérnököket. Bár a Mérnöki Intézet megszervezésekor új tanszékek felállítására nem került sor, s a tanfolyam tantárgyainak oktatását a Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának már meglevő tanszékei végezték, az idők folyamán ezeket a tanszékeket egyre inkább úgy tekintették, mintha a mintegy önálló karrá váló, sőt szinte a Tudományegyetemről magáról is egyre jobban leszakadó Mérnöki Intézet saját tanszékei lennének. Az Institutum Geometricum legfontosabb tanszéke — mintegy »kerettanszéke« — a »Gyakorlati Mértan« (Geometria Practica) Tanszéke volt, melyet már az 1777. évi Ratio Educationis állított fel a budai Tudomány- egyetemen, a földmérés, vízműtan és építészet előadására. Másik legfontosabb tanszéke az ugyancsak 1777-ben szervezett Mezőgazdaságtani (Oecono- mia Ruralis) Tanszék volt, hiszen az országnak akkor még elsősorban mező- gazdasági mérnökökre volt szüksége. A Mezőgazdaságtani Tanszék tanára adta elő 1785-től a technológiát is. A Felsőbb Mathezis (Mathematika) (1770) és a Mechanika-Fizika tanszéke pedig, melynek tárgyai szintén szerepeltek a mérnöki tanfolyam tananyagában, még régebbi eredetű volt (1636). Az intézet fennállása első évtizedeiben szinte felbecsülhetetlen szerepet töltött be műszaki életünk fejlesztésében. Innen kerültek ki azok a nagy magyar vízimérnökök — Vásárhelyi Pál, Vedres István, Beszédes József, Huszár Mátyás, Lányi Sámuel stb. — akik a XIX. században Európában páratlan méretű ármentesítési és folyószabályozási munkálatainkat megkezdték, és terveit kidolgozták. E munka jelentőségét s általában a víz- gazdálkodás szerepét Magyarországon világosan mutatja az a tény, hogy hazánk mai területének kereken egynegyed része víztől elhódított ármentesített terület, melyen az ország lakosságának egyharmada él! Az intézet növendéke, majd tanára volt Petziml József mérnök is, a bécsi Tudományegyetem később világhírű professzora — matematikus és fizikus — a fényképészeti optika megteremtője. Kétségtelen azonban az is, hogy az intézet utóbb már nem tudott lépést tartani a kor követelményeivel. A technika fejlődése szükségessé tette volna, hogy az oktatásban a kémiai technológia és mechanika (gépészet) is nagyobb teret kapjon, erre azonban a meglevő szervezeti keretek és az idegen önkényuralom kultúrpolitikája nem adtak lehetőséget. Ezért a reformkorban Széchenyi és Kossuth kezdeményezésére ismételten felmerült nemcsak az intézet továbbfejlesztésének, hanem egy önálló műszaki egyetem felállításának az eszméje is. Az osztrák önkényuralom azonban ezt is megakadályozta, s az iparfejlesztéssel kapcsolatos fentemlített tudományoknak a művelésére 1846-ban csak egy középfokú — technikum jellegű — Ipartanoda felállítását engedélyezte. A 48-as forradalmi kormány, Eötvös József kultuszminiszter javaslatára tervbe vette, hogy a két külön-külön életképtelen — mert szándékosan elsorvasztott — intézményt egyesíti és egy korszerű műegyetemmé szervezi. Ezt a tervet azonban már csak a Bach-rendszer hajtotta végre (1850), de nem azért, hogy a magyar műszaki oktatást korszerűsítse, hanem hogy a két intézményt az alacsonyabb színvonalú Ipartanoda nívóján 10
