Érdekvédelem és önazonosság (Kecskemét, 2010)
Szabó Bence: A kecskeméti Rákóczi-víztorony. Egy tervasztalon maradt műépítmény „története”
időre visszavetette. A régi tervek leporolására csak több mint egy évtized után, 1925-ben kerülhetett sor. A hamarosan beköszöntő világgazdasági válság közepette újra aktualitását vesztette az ügy. Kecskemét hőn áhított vízmüvének megvalósulása csak a második világégést követően, az első hároméves terv során indulhatott útjára. A vízmű és víztorony megépítése sohasem pusztán egy költséges, de szükségszerű városi közműberuházást jelentett Kecskemét számára. A város vezetése kezdetektől fogva a „talajszinttől” felemelkedve, szélesebb perspektívában gondolkodott: hitet tett azon szándéka mellett, hogy Kecskemét lakosságának tiszta, egészséges és bőséges ivóvizet biztosítson. A városatyák kifejezték szándékukat, hogy Kecskemét törvényhatósági jogállásához, rangjához illő módon polgárai számára méltó életfeltételeket biztosítsanak; pártfogásba vették a városban szárnyát bontogató ipar ügyét; lehetővé kívánták tenni Kecskemét további gyarapodását, fejlődését és modernizációját. Ezeknek a törekvésnek szimbolikus tárgyává vált a víztorony mint a közmű leglátványosabb objektuma, amely egyszersmind a Rákóczi-kultuszt ápoló emlékhely és az Alföld homokján polgárai szorgalmából és tehetségéből felvirágzó város jelképe lett volna, megtestesítve Kecskemét növekvő gazdasági erejét, gazdag és virágzó kultúráját, vitalitását. Annak dacára, hogy a Lechner Ödön által megálmodott víztorony soha nem épülhetett meg, tervasztalon maradt művét mégis joggal tarthatjuk számon Kecskemét értékes örökségei között. 55
