Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)
II. Állattartás
Nem véletlen, hogy Ladányi Gergely, a magisztrátusban sok éven át szolgálatot teljesítő, nagy vagyonnal rendelkező gazda 1790 táján már arról panaszkodott, hogy Kecskemét hajdan „baromparadicsom" volt, mivel a rideg tartás feltételei akkorra számottevően romlottak. Nem egészen negyed század alatt a szarvasmarhaállomány 1780-ra felére apadt, és a folyamat megállíthatatlan lett. 1847-ben az adószedők az 1757-es számnak csupán 13%-át vették nyilvántartásba! Tehát nem egészen száz év alatt a ridegen tartott állatok száma csaknem tizedére olvadt. Az állattartás egészében kibontakozódott súlyos válság, amely rendkívüli módon nyomasztotta a város minden lakosát, leginkább a szarvasmarhatartást érintette. Az egykor legnagyobb vagyoni alapot képező állomány a lakosság minden rétegénél rohamos csökkenést jelez. Néhány adat felvillantása maradéktalanul meggyőzhet erről bennünket. 1707-ben még minden második gazdának volt szarvasmarhája, figyelmen kívül hagyva az ökröket. 1757-ben is még az adófizetők 36,8%-a tartozott ezek közé, de 1780-ban már csupán 9%-a, tehát nem egészen minden tizedik háztartás volt érdekelve a rideg állattartásban, és a polgári forradalom küszöbén pedig már mindössze 3%-a, azaz minden harmincharmadik adófizető. A végbement változás tehát rendkívül nagy volt, nyugodtan mondhatjuk, hogy a város gazdálkodása, ezen belül az állattartása is merőben új struktúrát mutat. Miként érintettük is már, az egyes gazdák állománya is vészesen apadt. 1757-ben még csaknem 300 gazdának volt 50-nél több marhája, de 1780-ban ilyen mindössze 3 akadt! Ha nem is ennyire drasztikusan csökkent a 11-50 marhát tartók száma, de mindenképpen rendkívül nagyarányú volt. 1757-ben még 127-en fizettek ekkora állomány után adót, 1780-ban már csak hetvenen, és 1847-ben pedig már csak 21 fő. Tehát az árutermeléshez sok szállal kapcsolódó szarvasmarhatartáson belül a válság leginkább a szegényebb rétegeket sújtotta, bár kétségtelen, hogy a gazdagabbak is sokat vesztettek e téren. Ezt mindennél jobban érzékelteti az is, hogy míg 1757-ben az adózók 8,1%-át kitevő gazdagok a 288 Röviden utalnunk kell arra, hogy meglátásunk szerint néhány, egyébként igen jeles kutatónk eltúlozza a hódoltság alatti jószágállomány nagyságát. MÉSZÁROS László szerint „...a hódoltság utolsó évtizedeiben ... a marhák száma meghaladta a húszezret is... 1683-ban 30135 szarvasmarha volt az adózók birtokában..." 1979. 169. Adatait BALANYI Béla számításaiból vette. O viszont indokoltan hangsúlyozza: „...1666-ban, a marha száma 21143. Ez a szám azt jelentette, hogy 21143 marha értékű vagyona van a 762 adózónak..." Igaz, néhány sorral lejjebb már ő is félre érthetően fogalmazott: „1682-ben 1060 adózót tartottak nyilván, 27456 jószágszámmal, melybe a ló és a szarvasmarha tartozott bele." 1968. 98. Mindez a „vadszám avagy marhaszám" pontatlan értelmezéséből ered. Az 1672. június 12-én hozott tanácsi határozat egyértelműen tájékoztat e fogalom tartalmáról, amikor döntött ezen adófajtáról: „N.B. Egy malom tíz vadszám. Kos és meddü juh 5 egy vadszám. Pénz tallér 5. Az kiknél más pénze uzsorán jár, avagy árvák pénze vagyon, azokról is így deliberáltatnak." Tehát távolról sem a szarvasmarhák, vagy a nagyállatok számával egyenlő az adószedő által megállapított adóalap nagysága, hanem azok értékével. A jószágok tényleges számáról ezekből az évtizedekből nincsenek pontos és teljes adataink. IVANYOSI-SZABÓ Tibor: 1991/b. 15.
