Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)
I. Növénytermesztés
A szőlő- és bortermelés az akkori vízellátás csaknem megoldhatatlan gondjai, a kialakult szokások és foglalkoztatási viszonyok miatt lényegesn fontosabb szerepet töltött be az egyes családok életében mint napjainkban. Éppen ezért a háztartások csaknem mindegyike törekedett arra, hogy kisebb vagy nagyobb szőlőterületen saját szükségletét lehetőleg meg tudja termelni. A XVII. századból fennmaradt városi és földesúri statútumok is egyértelműen utalnak erre. A török kiűzése során a menekültek révén lélekszámban megnövekedett lakosság számára elemi igényként jelentkezett a szőlőtelepítés lehetősége. De a legelőterület kurtítása miatt olyan arányú társadalmi feszültség keletkezett, hogy a földesúrnak kellett közbeavatkoznia. Ennek döntésében végül az állattartásban érdekeltek is megnyugodtak, és így legalizálódott, majd bővült a Szolnoki hegynek nevezett részen a szőlőtelepítés. 147 Az adóösszeírások is egyértelművé teszik, hogy valóban igen széles körben termesztettek a városban szőlőt. Az 1707-es összeírásba felvett 663 adózó közül 529 háztartás termelt olyan mennyiségű bort, amely már adókötelessé vált (79,8%). Több mint figyelemre méltó, hogy a legkisebb vagyonnal rendelkező rétegen, a törpegazdákon belül is 77%-nak volt szőlője. A kisgazdák 91%-a, közepes gazdák 98%-a, nagygazdák között pedig egy kivételével mindegyik maga termelte meg borszükségletét. A század derekáig a nagy járványok ellenére a bevándorlások hatására is rohamosan nőtt a város lélekszáma. Mivel a letelepülők többsége csaknem földönfutóként érkezett ide, eleinte cselédként, napszámosként vagy mesterlegényként kezdett itt dolgozni, 1757-re a teljesen vagyontalanok száma a korábbiaknak tízszeresére nőtt, ami csaknem félezer háztartástjelentett. Bár igen sokan viszonylag gyorsan tudtak önálló egzisztenciát teremteni maguk számára, az ingatlanok szerzése nem ment zökkenők nélkül. A közel másfélezer háztartást képező törpegazdák között a szőlővel rendelkezők aránya számottevően csökkent, de még ekkor is 56,7%-uk saját szőlőjét művelte. A több mint félezer kisbirtokos között viszont még 83% szőlős gazda volt. A középgazdáknál ez az arány 93%, a nagygazdáknál pedig 98% volt. Tehát megfogalmazhatjuk azt, hogy a háztartások 60%-a foglalkozott valamilyen szinten szőlő- és gyümölcstermeléssel, ami egy alföldi városon belül még mindenképpen igen magas számnak mondható. 147 Az 1691. május 6-án kelt rendelet 3. pontja: „Az mi a szőlő hegyek dolgát illeti, jóllehet a Szolnok fele a várastul járó utt mellett jobb kez felőlis az kitt Szár homokának hittak, annakelőtte mind marha járó s szabados pascuatio volt, és azt a darabot némely privat emberek az város rendelése kívül árkolták s fogták fel szőlőnek. Mindazonáltal mint hogy szaporodik a váras lakosa s népe, hogy szegénynek jusson szőlő, az mint lehet, és ne panaszolkodhassék, consential a város, hogy azon Szár homok nevű hely szőlő hegy legyen, de úgy, hogy azok között oszollyon fel, kiknek másutt szőlejek nincsen... " IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor: 199M) 50.
