Kecskemét város és körzete I. - Iratok a Rákóczi szabadságharcból (Kecskemét, 1992)

Bevezetés

nacionalizmus egyik legszégyenteljesebb vonása a más népek múltjának tagadása, a bizonyítékok meghamisítása és megsemmisítése. De nemcsak a határainkon kívül lévő levéltárak egyrészének sorsa tölthet el aggodalommal bennünket. Az anyag, különösen a papír, múlandó. Ehhez azonban az ember pusztító tevékenysége is hozzájárul. Ne részletezzük a nedves pincékbe, beázott padlásokra száműzött levéltárakat, az 1950-es években az elvakult politikai ostobaságot (pl. a szegedi alsóvárosi templomban a török hódítást, a visszafoglaló háborúkat túlélt pótolhatatlan ferences rendi iratanyag és könyvtár megsemmisítését az AVH által), mely vagon számra küldte zúzdába a feudalizmus és polgári kor írott emlékeit. A II. világháború menekítő(?) s végül pusztító irat-költöztetését, majd Budapest ostromakor az Országos Levéltár rommá lőtt épületét elrettentő példaként hozhatjuk fel a hazai iratanyag sorsára. E kötet összeállítójának szomorú alkalma volt 1956 novemberében megtekinteni az Országos Levéltár ismét összelőtt, leégett raktárait, térdig érő irat-hamuba járva, a megszenesedett fasciculusok közt botorkálva, múltunk emlékeinek pótolhatatlan megsemmisülése felett — a szó szoros értelmében — sírni, s megfogadván akkor, hogy a forráskiadást élete legfőbb szakmai céljának tekinti. De sajnos, ma nincs tudatos tudományos programunk a hazai és főleg határainkon kívül (ott fölöslegesnek tartott, legjobb esetben megtűrt, de gyakran hallgatólagosan megsemmisítésre szánt (forrásanyag publikálására, biztosítva a szükséges anyagi és személyi feltételeket. Szomorú, hogy ez utóbbiak is katasztrofálisan megromlottak, hiányoznak a megfelelő felkészültséggel (latin, német és egyéb nyelvek, paleográfia, pecséttan stb. ismeretek) rendelkező fiatalok, nem is beszélve a forráskiadás szerzetesi alázatosságot és munkaerkölcsöt követelő igényéről. A forráskiadásban azonban nem szabad csak egyszerű „megmentési" tevékenységet látni. A történettudománynak ez az ága biztosítja a feldolgozáshoz szükséges alapanyagot. Csak ezáltal lehet a politika-, gazdaság-, társadalom-, művelődés-történészek, a vallás-, oktatás-történet, a néprajz stb. számára a legkülönbözőbb helyen lappangó anyagokat, adatokat eljuttatni, amelyek lehetővé teszik a reális, önkritikus, mítoszoktól mentes, tehát valóban tudományos megalapozottságú nemzeti múltismeret kialakítását. Visszatérve e dokumentumkötetre, annyit kell megjegyeznünk, hogy Kecskemét szerencséjére Hornyik János személyében olyan történészt adott neki a sors, aki még a múlt században több száz dokumentumot tárt fel és adott ki a kutatás számára. És mégis. Kecskemét sem volt mentes az iratanyag elvesztésének tragikus sorsától: 1944-45-ben megsemmisültek a város jegyzőkönyvei, amelyek a város 17-19. századi élete ezerszínű folyamatának voltak pótolhatatlan forrásai — a katonaság részére történő szolgáltatásoktól a házasságtörési ügyekig. Hornyik János iratgyűjtését kiegészítve más levéltári forrásokból sikerült több száz olyan iratot feltárni, amelyek révén a város a korbeli életét még színesebben, reálisabban lehet megrajzolni.