A mai Bács-Kiskun megye az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején (Kecskemét, 1988)

A MAI BÁCS-KISKUN MEGYE A FORRADALOM ÉS A SZABADSÁGHARC IDEJÉN — Iványosi-Szabó Tibor - IV. A szabadságharc megszervezése és sikerei

nemcsak a civis városban történő berendezkedés tette keservessé a politikai vezetők számára. A főváros elvesztése után a polgári átalakulás kiváló előkészítői és szervezői közül sokan, köztük Deák Ferenc, Kemény Zsigmond, Eötvös József stb. látták úgy, hogy a további küzdelem reménytelen. Kossuth több kiváló harcostársát vesztette el ezekben a hetekben. Nélkülöznie kellett a pesti nép támogatását, amely oly sok válság megoldásában nyújtott közvetlen segítséget a függetlenségi harc mellett kiálló politikusoknak. Kossuth és a Honvédelmi Bizottmány heteken át szinte semmit sem tudott Görgeiről és az irányítása alatt lévő hadseregről. Erdélyben a román felkelők nyitottak újabb frontot a szabadságharcát vívó magyarság ellen. A délvidéken a szerbek ismét nagyarányú támadásokba kezdtek a magyar lakta városok és falvak ellen. Tucatnyi olyan politikai és katonai gond jelentkezett egyszerre, amelyek közül egy-egy is kormányválságot idézhetett volna elő. Kossuth és közvetlen munkatársai ezekben a hetekben valóban csodával határos munkabírással és rendületlen bizalommal vették fel a küzdelmet a naponként jelentkező súlyos gondokkal. Elsődlegesen az ő érdemük, hogy a következő hetek, hónapok nem az összeomlást, hanem az erőgyűjtést és 48 után a magyar történelem egyik legnagyszerűbb tavaszát eredményezték. A válság hangulata, a kétségbeesés szele a Duna-Tisza közét is elérte. Változatlanul a Bácska területén élő magyarság helyzete volt a legkritikusabb, mivel a korábban ott állomásozó magyar csapatok egy jelentős részét kivonták innen. Nem hiába vált elkeseredetté a megye főispánja. „Az, hogy a katonaság innen való elvonulása, nem egyes érdekből vagy a haza más részének mentése, hanem egyenesen a nemzet létének fenntartása tekintetéből történt, előttem is tudva vagyon. — írta a Honvédelmi Bizottmánynak — Ámde itt e megye 40 000 lakossága minden véderő nélkül egy olyan ellenség irányában hagyatott, mely egyenesen a magyarnak nemcsak vagyona, hanem élete ellen is törekszik ... A legborzasztóbb azonban, hogy a nép dühétől kell tartanunk s főleg a németség az egész megyében fellázad... a nép egyenesen a civilisait osztálynak, illetve a tisztségviselőségnek tulajdonítja, hogy a katonaság megyénkből kivonult, bosszút forral ennek irányában s minden igyekezetét annak kiirtására fordítja . . . Uram, a nép dühe rettenetes, mi legrosszabb a németség a rácokhoz kapcsolódik és irgalmatlanul gyilkol."

300 Az itt kialakult anarchikus állapotokat érzékelteti Száríts Móric nemzetőr főhadnagy is jelentésében : „Győzelemre semmi kilátás, mert nemzetőreink meg vannak rémülve . . . Zentán 1849 február 1-én — szégyen és gyalázat — a magyarok Demtsa nevű nemzetőrnagyot meggyilkolták, mivel rác volt, ámbár a leglelkesebb magyar. Február 2-án Kanizsán Tar nevű nemzetőri őrnagyot szintén maguk a magyarok gyilkolták meg, mivel a felbőszült 300 IV. 1601. a) január 9-i gyűlés