Oktatás, oktatáspolitika, iskolai élet a XX. század első felében - Bács-Kiskun megyei levéltári füzetek 11. (Kecskemét, 1994)

Molnár János: Az iskola és az iskolai élet Nemesnádudvaron az 1900-as évek első felében

A szakmai továbbképzést szolgáló tanulmányok közül több foglalkozott a népiskolai tantervekkel. Ezzel kapcsolatban fogalmazta meg egyikük: „Nálunk mindig a külföldet utánozzák a tanügyi reformok dolgában, de arra nem gondolnak, hogy például a tantervet nem volna szabad életbe léptetni, míg a tanerők az abban kívántakban ki nincsenek képezve. Példának hozza fel a rajz- és kézimunka oktatást. Nem kellene mindenben az államra várni, az egyház is áldozhatna tanítói továbbképzésére." A nemesnádudvari tanítókat is foglalkoztatta az osztott- és osztatlan iskolák által nyújtott oktatási-nevelési értékek különbözősége. Az, hogy hol van a két iskolai forma között a különbség, milyen előnyök, illetve hátrányok járnak az egyikkel vagy a másikkal. Az egyik vélemény szerint az osztott iskola növendékeinek szélesebb a látóköre a társadalom, a környezet, ipar, kereskedés, közlekedés stb. nevelő ráhatásai folytán, azonkívül több az idő a közvetlen tanításra, hosszabb a szorgalmi idő, jobb az iskolai felszerelés az iskolafenntartók jobb anyagi helyzeténél fogva. E nézettel ellentétes felfogást vallott a témát ugyancsak feldolgozó másik pedagógus. Az osztatlan iskolák érdekében mondja: „Mert vajon miért állítják a mindennapi életben szemünk elé a szentek életét? Nemde azért, hogy példáikon buzdulva, mi is hasonlókká legyünk? Vagy a történelem nagy alakjai tán mást szolgálnának. Nem! Ugyanezen célból tanuljuk és tanítjuk, hogy a lángoló hazaszeretetet, a nagylelkűséget stb. szemlélve bennük és e lelki sajátosságok megfoganjanak, s ezáltal gyökeret verjenek. Hasonlóképpen van ez az elemi iskolában is. Itt is mindig a nagyokat állítjuk mintaképül, hogy a kisebbek is akként cselekedjenek. Mert ha az osztott iskolában vagyis az egyenlőkorúak között csináljuk ezt, úgy a legtöbb esetben a kitüntetettben érjük el a buzdítással és a serkentéssel azt, hogy hasonlókká legyenek. Igen helyesen fejtegeti a végén, hogyha csak kortársak vannak együtt, akkor kevesebbet kell a nevelőnek ügyelni, s így jobban alkalmazkodhatik az egyéniséghez. De mire a tanító kiismerte a gyermek egyéniségét, addigra az elhagyja őt, mert másik osztályba megy, s a másik tanító újra kezdheti ezt a munkát, míg az osztatlan tanítónak erre nincs szüksége." A testület „szívéhez közelállt" az osztatlan iskolák ilyetén való dicsérete, hiszen maguk is ebben tanítottak. Amikor azonban a két vélemény egyikével kellett azonosulni, testületi állásfoglalást