Kemény János: Duna–Tisza közi mezővárosi végrendeletek 1738–1847 - Forrásközlemények 9. (Kecskemét, 2005)

Bevezetés

A közszerzemény éppúgy törvényes hagyatéki teher volt, mint a hitbér vagy a hozomány. Ezért, ha a nő az utóbbiakat meg is kapta, nem volt köteles kiadni férje birtokait addig, amíg a közszerzeményre való igényét is ki nem elégítették.

50 A közölt végrendeletek jellemzői a következők: A testamentumok többsége megszólítással kezdődik. A bevezetőben a testans megindokolja, hogy mi ösztönözte végrendelete megalkotására. A leggyakoribb indok a betegség, az öregséggel járó erőtlenség, a magatehetetlenség, a halál közeledtének érzete, olykor a börtönbüntetés letöltésének megkezdése volt. A végrendelkező utolsó akarata meghallgatására kérte a városi tanács tagjainak kiküldését. A tanács többnyire tanácsnokokat, esküdteket, deputátusokat és a fő- vagy aljegyzőt küldte ki a kérelmezőhöz. A bevezetőben szinte minden esetben utalás történik a végrendelkezés elkészítéséhez szükséges feltételekre, így az ép elmére, a beszélőképességre, az önként, kényszerítés nélkül történő akaratnyilvánításra, a rendelkezési képességre. Ezt követően a lélekről és a testről történik intézkedés, amely a végrendeletek zömében hasonló szövegezésű. A néhány soros bevezető után a testamentum tárgyalási része következik, amelyben a testator felsorolja ingó és ingatlan vagyonát, adósságait, kintlévőségeit, ezt követően felosztja vagyonát örökösei között. Amennyiben nincsenek egyenes ági leszármazottai, megnevezi fogadott fiát vagy lányát, esetleg mindkettőt, vagy oldalági örököseit. A tárgyalási részben képet alkothatunk a végrendelkező vagyoni helyzetéről. A vagyontárgyak felsorolása legtöbbször az állatokkal kezdődik, majd rátér a házra, a földekre, szőlőre, a ritkábban előforduló vagyontárgyakra, mint például szállás, gazdasági eszközök, malom, ruházat, ékszerek. Nemegyszer a ház felszerelési tárgyait is részletezik. A jószágoknak többnyire csak a fajtáját, számát jelölték meg, de előfordul, hogy a jószág nevét, színét, korát és billogát is leírták. A vagyontárgyak felsorolásakor külön történik említés az ősi, a szerzeményi, a közös szerzeményi, a hozományi stb. javakról. A végrendelkező mindig számszerűsítette követeléseit (débita activa) és adósságait (débita passiva), amelyeket a legkülönbözőbb pénznemekben, fizetési eszközökben fejezett ki. Az adósság nagyságát gyakran befolyásolta az időjárás változékonysága miatt a mezőgazdasági termelésben uralkodó erős ingadozás, azaz a jó vagy rossz termés, az árak változása, amely okok miatt egyes termelők kölcsön felvételére kényszerültek. A hitelezők főként a módosabb gazdák, kereskedők közül kerültek ki. Ez utóbbiak gyakran görögök vagy zsidók voltak. A végrendeletekben ritkán kocsmai adósságra is történik utalás. Az eladósodás, az adósok számának növekedése a napóleoni háborúk idején vált feltűnővé. A testamentumok következő része a rendelkezéseket (testatio) tartalmazta. A tastator ebben a részben indokolta meg, hogy családtagjai közül melyikre milyen vagyonrészt, vagyontárgyat kíván hagyni. 50 ECKHART Ferenc, 2000. 308-309. 14