Kemény János: Duna–Tisza közi mezővárosi végrendeletek 1738–1847 - Forrásközlemények 9. (Kecskemét, 2005)

Bevezetés

A leánynegyed az összes leányokat illette meg, akárhányan is voltak. Ez örökrész volt, ezért a leányok atyjuk életében nem követelhették kiadását, az csak atyjuk halálával vált esedékessé. A negyedet nem terhelte semmi, ezért a leányok nem voltak kötelesek ebből az apa halála után maradt adósságok kifizetéséhez hozzájárulni. A leánynegyed követelésének joga nem évült el, s így a leány örökösei ennek kifizetésére irányuló igényüket per útján bármikor érvényesíthették.

44 A hajadoni jog az apátlan, árva leánynak az a joga, hogy az atyai vagyon fiúörököseitől rangjának megfelelő lakást, ellátást, férjhezmenetele esetén hozományt és kiházasítást igényelhet. A hajadoni jog csak a fiágat illető vagyont terhelte. Megillette a leányokat a negyedre való tekintet nélkül. A fivérek kötelesek voltak a leányok kiházasítására egyenlő részt adni, az apa kevesebbet is adhatott, mert az ingók felett szabadon rendelkezhetett. A hajadoni jog minden nőnek külön-külön járt. Ez a jog terhelte az egész fiági vagyont, sőt a szerzeményt is.

45 Az özvegyi jog kimondta, hogy amíg az özvegyasszony férje nevét viseli, annak házában maradhat, rangjának megfelelő ellátást, és ha megint férjhez megy, kiházasítást követelhet. Ha az örökösök birtokba akartak lépni, az özvegyet megegyezéssel kielégíthették, vagy bírói ítélettel megfelelő részre szoríthatták. Ha a birtokból erőszakkal kitették, magát per útján visszahelyeztethette. Az özvegy a jószágot meg nem terhelhette. Ha kárt okozott, tartozott azt az örökösöknek megtéríteni. Ha beruházásokat tett, azok költségét visszakövetelhette. Az okleveleket tartozott kiadni az örökösöknek, különben férje jószágából kiűzhető volt. Az özvegyi jog akkor is megillette az özvegyasszonyt, ha férjét elhagyta, kivéve, ha az egyházi törvényszék megállapította, hogy házasságtörést követett el. Az 1840. évi 8. tc. szerint a jobbágy özvegyét is eltartás illette meg az örökösök részéről.

46 A hitbér (dos, dotalitium) annak köszönheti létrejöttét, hogy az egyház a házasságban a nő vagyoni helyzetét kívánta erősíteni. A házasságkötés alkalmával a férj vagyona egy részét e célból lekötötte a felesége javára. A dosadást az egyház a házasság érvényességi kellékének tekintette. Werbőczy szerint „a hitbér a törvényesen egybekelt nőknek a vételára." A hitbér a szüzesség jutalmául is tekinthető. Ennek kifizetését a nő a férj életében nem kívánhatta, csak ha az egyházi bíróság a férj hibájából választotta el őket egymástól. Kifizetésére akkor került sor, amikor a nő özvegységre jutott. Megkülönböztettek törvényes, szokásjogon alapuló hitbért (dos legális) és szerződéses hitbért (dos contractualis). Ez utóbbiról a két fél a házasság megkötése előtt szerződött. Ez is csak a férj halála után járt a nőnek, és mindig csak a szerzett vagyonból volt kifizethető. A törvényes hitbér nem évült el, a szerződésesre való igény elévülhetett. A törvényes hitbér zálogjogilag terhelte minden hitelezői igény előtt a férj vagyonát, a szerződéses nem. Mindkettőről végrendelkezhetett a nő, ha enélkül halt meg, gyermekei örökölték. Ha nem ECKHART Ferenc, 2000. 303-304. Uo., 304 Uo., 305-306.