Pártállam és nemzetiségek 1950–1973 - Forrásközlemények 6. (Kecskemét, 2003)

Bevezető

met vonatkozásban. Szükség van annak az eldöntésére, hogy a mai nemzetközi helyzetben, társadalmi fejlődésünk jelenlegi szakaszában, a nemzetiségi fiatalok továbbtanulása érdekében a nyelvoktató vagy tanítási nyelvű nemzetiségi iskolák irányában kell-e fejleszteni a nemzetiségi általános iskolahálózatot. Révai elvtárs 1948. október 17-én a Szabad Nép hasábjain arra hívta fel az akkori Közoktatásügyi Minisztérium figyelmét, hogy „... vajon gondoskodtunk-e arról, hogy a magyarországi szlovákok anyanyelvükön történő oktatása kellőképpen megvalósuljon? Vannak persze szlovák iskoláink. De vajon elég van-e? Vajon nem jogos-e a szlovákok panasza a középiskolák hiányáról? Nem érvényesül-e itt-ott a helyi közigazgatás részéről megengedhetetlen kényszer azok felé a szlovák szülők felé, akik történetesen nem magyar iskolákba akarják beíratni gyermekeiket?"

3 Révai elvtárs cikke a szlovákokról szólt, de a többi nemzetiségre is vonatkozik. A cikk megjelenése óta egy szlovák általános gimnáziumot és egy szlovák tanítóképzőt szervezett a minisztérium. Az anyanyelvű iskolák száma azonban mindössze kettővel emelkedett. Ez a magyarázata annak, hogy addig amíg a dészláv iskolák 40%-a tanítási nyelvű általános iskola, a szlovák iskoláknak mindössze 4%-a ilyenfajta iskola. (A helyi adottságok alapján kb. 30 ilyenfajta szlovák iskolát lehetne létesíteni, illetve a meglévő nyelvoktató iskolát ilyenné átalakítani.) Az elvi szempontok hiányán és a nemzetiségi lakosság létszámában fennálló bizonytalanságon kívül ellenséges tevékenység is folyt az általános iskolai hálózat ilyen irányú kiépítése során. Ezt elsősorban a délszláv iskolahálózat terén lehet megtalálni. A „délszláv" címen szereplő 25 tanítási nyelvű iskolából 6 szerb, 19 horvát iskola. Holott a lakosság megoszlása (szerb:horvát) 1:12-höz. Ezzel szemben az iskolák arányszáma 1:3-hoz. Ennek az aránytalanságnak egyrészt az az oka, hogy a volt szerb felekezeti iskolákat az iskolák államosításakor átvettük, és több helyen erőszakosan - 7-8 tanulóval is - fenntartottuk (Hercegszántó, Magyarbóly stb.) Horvát iskolákat ezzel szemben csak szemfényvesztésként létesítettek. Szlovén iskolákat alig létesítettek, jóllehet a szlovén lakosság száma kb. azonos a szerb lakosság számával. A horvát és szlovén iskolahálózat kiépítésének elhanyagolásával a nemzetiségi jogaival élni akaró horvát szülők gyermekeit szerb iskolába kényszerítették (pécsi és pomázi iskolák). Jellemző példa erre az, hogy a Pécsett 1946-ban megnyílt tanítói tanfolyam és a később megalakult tanítóképző tanítási nyelv[e] is szerb volt. Ennek a nyomai az azóta Budapestre költöztetett délszláv középiskolákban még ma is megvannak. Ez az ellenséges, soviniszta irányzatú iskolaszervezés Rob Antal, Sebjanics

4 stb. titóista klikk erőszakos iskolapolitikájának kritikátlan megvalósításából adódott. Napjainkig való fennmaradása a „délszláv" fogalom tartalmának tisztázatlanságából származik, de a mostani felismerés alapján sürgősen fel fogjuk számolni. Épp ezért rendkívül fontos iskolapolitikai feladatnak tartjuk a kb. 70 000 horvát és a kb. 8000 szlovén lakos anyanyelvi oktatásának az eddiginél széle-