Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN

Kétségtelen, hogy több esetben más településről kellett a tanácsnak - miként a lakosságnak - a konyhájára szükséges mézet beszerezni. 1662-ben „Körösi Ötvös Páltól vettünk mézet egy csöbörre, adtunk az árában tall. 6, pinti den 60." Ugyancsak ebben az évben készült feljegyzés: „...fizettünk körösi embereknek méz árát tall. 10", majd szintén ebben az évben: „Tiszántúl való embertől vettünk mézet tall. ll"

33ü A méz ára meglepően magasnak érződik. A XVI. század végi kijegyzést hajlamosak lehetnénk akár elírásnak tekinteni, ha egy 1675. évi vásárbírói feljegyzés nem igazolná a szélsőségesen magas ár lehetőségét: „Item Patai András uramnak egy pint mézet vettem egy forinton." E fontos csemegében helyben jelentkező hiány okozhatta, hogy miközben a város hivatalnoka hajlandó volt érte rendkívül magas árat fizetni, a főbíró utasítását teljesítve, a város által limitált ár megszegéséért keményen büntették a vétőket: 1684-ben „Pipere Mihály a tilalom ellen feljebb adván el a mézet, vettünk rajta f. 12." Egy évtizeddel később keletkezett feljegyzés azt igazolja, hogy a hiány tartós maradt a városban: „Hagymási Gergelyné az mézet az város rendelése ellen való áron felyül adta, fizetett garas 5,5."

3jl A méhészet iránti megbecsülést a városi hivatal a szőlősgazdák érdekeinek védelmében tett akkurátus fellépése is mérsékelhette. Ezt látszik igazolni egy 1698-ban keletkezett bírói döntés: „Mivel Perényi csősz méheket tart a szőlőben, melyek a szőlőnek nem hasznosak, azért azon méhek ide a városházához behozattassanak."

j32 * A Homokhátság sosem bővelkedett vizekben, és a tikkasztó nyarak sokszor okoztak komoly gondot az itt élö gazdák és a pásztorok számára. Az viszont kétségtelen, hogy a mainál lényegesen több szikes tó tette nemcsak változatosabbá, hanem élhetőbbé is ezt a tájat. Erről könnyen meggyőződhetünk, ha a Ballá-féle XVIII. század végén készült térképre vetünk egy pillantást, amely ezen a kistájon belül az egykori kisebb és nagyobb ideiglenes vagy állandó jellegű állóvizek, természetes erek, árkok sokaságát örökíti meg. A Homokhátság két szélén pedig a Tisza és a Duna hol keskenyebb, hol pedig több kilométer széles árteres, mocsaras sávja szabott határt a gyakran nem véletlenül sivataghoz hasonlított, hosszan elnyúló, magasabban fekvő résznek. Még a közelmúltban is létezett a város határában a Széktó, a Csalánosi tó és a Ludas tó. Ezek a vizek évszázadokon át nemcsak itatóhelyül szolgáltak, hanem halászatra is alkalmasak voltak. A korábbi évszázadokban a halak és a vízi madarak lényegesen nagyobb teret kaptak e táj képében és a lakosság táplálkozásában, mint napjainkban. Az évenként ismétlődő és akkor elég gyakori és még komolyan vett böjti időszakok és napok számottevően megnövelték a hidegvérű állatok iránti keresletet. Persze nemcsak a paraszti népcsoportok számára voltak kedveltek, hanem a város főurainak évenként fizetett taxák, summák mellé kötelezően járó ajándékok között is fellelhetők. A pozsonyi apácák évenkénti adója mellé 2 posár halat küldtek, Melczer Jánosnak a nem BKMÖL IV. 1508/c. 1662. 13-17., ill. 139-174. és 214. Nem kizárólag helyi sajátosság a méhészet iránti mérsékelt érdeklődés. Kovács István, Hódmezővásárhely monográfusa állapította meg, hogy ezen évszázadban ott is viszonylag kevesen foglalkoztak méhészettel. Mindössze 29 személynél vettek nyilvántartásba 292 kast, és 30 kason felül mindössze egy fő adózott, aki a helyi állomány 42%-át birtokolta. KOVÁCS István, 1984. 342. BKMÖL IV. 1504/p. 1675. 19., IV. 1510/i. 1683. 46-51. és IV. 1510/a. 1695.50-59. IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor. 1996. 183.