Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN

A „kiszaggatás" és felvásárlás 41 falkát érintett. Valószínű, hogy az arányosság érdekében a város határában lévő valamennyi vagy csaknem valamennyi falkagazda irányítása alatt lévő gulyát felkeresték a becslők, de erősen valószínű, hogy a gulyák száma valamivel nagyobb volt, mint ahányat a nyilvántartás rögzített. Ezt annál inkább feltételezhetjük, mivel több, igen jelentős vagyonú, nagy vadszám birtokában lévő gazda, cívis neve nem található a nyilvántartásban.

87 Ez a lajstrom újabb következtetésekre is alkalmat nyújt. Az egyes falkákon belül számottevően eltért a gazdák száma: 2-5 gazdától vásároltak marhát 27 esetben, 6-10 között volt egy falkán belül a gazdák száma 12 alkalommal, egy további falkában 11 gazda és egyben pedig 14 gazda tartotta marháit.

88 Természetesen ezek a számok csak a minimumot jelzik, hisz lehet, hogy több tulajdonostól jószáguk alkalmatlansága, vagy valamely más ok miatt nem vásároltak vágómarhát. Itt is, miként a későbbi évtizedekben is, a falkagazdák nem véletlenül lettek névadók. Vagy önálló pusztabérlők voltak, vagy pedig a gulyások felfogadói, alkalmazói, és így a falkákért több tekintetben is felelős személyek, ahogy a kortársak mondták: „marhásabb" gazdák. Érdemes közülük néhányat név szerint is megemlíteni: Bede János vadszáma 146, Szabó Istvánné marhaszáma 126, Demeter Gergelyé 300, Szívós Jánosé 142 volt. Valójában ez esetben nem a falkagazdák, nem is a falkákon belüli gazdák pontos száma az igazán érdekes, hanem az a tény, hogy még 1705-ben is, amikor a városra és lakosságára rendkívül sok oldalról váratlanul nagy terhek zuhantak, milyen kiváló szervezettség tapasztalható a mezőváros marhatartói között! Nem lehet kétséges, hogy ez a nagyon stabil, jól átlátható és a rendkívüli helyzetekben is jól működő szervezet nem a felvásárlást megelőző egy-két év alatt jött létre, még csak nem is az ezt megelőző két évtized csaknem folyamatos háborús viszonyai között épült ki, hanem -joggal feltételezhetjük - sok évtizedes, vagy talán több évszázados gyakorlat eredményeivel szembesülhetünk. Tehát aligha kétséges, hogy a békésebb évtizedek gyakorlata alapján, - amikor a város gazdáinak vadszáma az 1705-ben lévőnek többszörösét alkotta - kényszerültek a marhatartók a többség számára megfelelő formákat, kereteket kialakítani.

89 Azok a gazdák, akik nem tartottak önálló gulyát, jószágaikat nem csak egyetlen falkagazdánál, hanem több helyen is „nyaraltatták". Markó Pál 1685-ben kelt testamentumában kötelességének érezte kiemelni, hogy „Szabó Bálintnak vagyok adós 2 Valójában a becslést a jelzettnél többen végezték. Az első alkalommal: „Ezen marháknak az falkákról való kiválasztásában és elhajtásában voltak jelen: Kővágó Mihály, Kapás Mihály, Hagymási Gergelynél lakó Szappanos János, Szamu Istóknál lakó Albert és Faragó Ambrus hadnagy." A következő négy esetben is hasonló körültekintéssel jelezték a becslők és a marhahajtók nevét. Ezt valószínűsíti, hogy bár a jelzett évben Kamarás Ambrusné vadszáma 111, Kamarás Jánosé 109, Szentkirályi Miklós 85,5 volt - és e felsorolás távolról sem teljes -, sem a falkagazdák között, sem pedig valamely falkagazdához társult gazdák között nem található nevük, és tőlük nem vásárolt jószágot a város. A gulyákba kivert marhákat különféle jelekkel látták el a gazdák, hogy azonosítani tudják azokat. Ennek egyik formája a jószág fülének bevágása vagy kisebb csonkolása volt. Hasonlóan megszokott volt már a XVI. században is a „billegező vas" révén történő megjelölés, bizonyos jeleknek, betűknek a jószág farába, nyakába történő beégetésével. IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor, 1996. 48. Ezt jól érzékelteti a vadszám alakulását bemutató I. sz. táblázat.