Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN

Bár a XVII. századi forrásaink töredékessége önmagában nem teszi lehetővé, hogy a szarvasmarhák tartásáról átfogó és alapos rajzot adjunk, lehetőség van arra, hogy a rendelkezésünkre álló jelentős számú adat, a korábbi és későbbi ismeretek felhasználásával az eddigieknél minden tekintetben részletesebb képet tudjunk formálni. Még a XIX. század derekán is nyilván nemcsak Kecskeméten, hanem a Homokhátság egészén, sőt az Alföld minden pusztáján a szarvasmarhák számottevő részét a baromban tartották teljesen rideg körülmények között, kisebb részét pedig félrideg állapotok között a városban, vagy annak közvetlen közelében.

58 Ezek a körülmények kisebb módosulásokkal még közel száz évig a környező falvakban és mezővárosokban fellelhetők voltak. Tehát a változás a tőkés gazdálkodás széles körűvé válása idején is lassú volt. A korábbi századokban, amikor a közlekedési viszonyok, a piacok és értékesítési lehetőségek évtizedeken át alig módosultak, a középkorban kialakult keretek és arányok érthetően még szívósabban tartották magukat. Éppen ezért látjuk elfogadhatónak, hogy néhány esetben a XVIII. századból fennmaradt adatokat itt is analógiaként felidézzünk. Aligha kétséges, hogy a rideg marhatartás alapja a XV-XVII. században is ugyanaz volt mint az 1700-as években a széles körben elvégzett betelepítések előtt: egyrészt a más célra nehezen értékesíthető hatalmas kiterjedésű puszták, melyeket még ekkor is viszonylag olcsón bérelhettek az állattartással foglalkozó gazdák, másrészt pedig a nagyon olcsó munkaerő. A jászkunok megváltakozásáig, 1745-ig - valójában egészen az 1750-es évek végéig - Kecskemét lehetőségei a pusztabérleteket tekintve csaknem pontosan ugyan olyanok voltak mint a XVII. század második felében. Az alapvető különbség az volt, hogy a lakosság száma a szabadságharc után folyamatosan nőtt, és a városhoz közeli területeken az élelmezésükhöz szükséges növénytermesztés a szilaj állattartás lehetőségeit fokozatosan korlátozta. A középkortól a Homokhátságon a szarvasmarhák nagyobb része a baromban nőtt fel. Baromnak nevezték a korabeliek a szilaj körülmények között tartott gulyát. Ennek alapvető feladata a tenyésztés, ezen belül a jószágok szaporítása volt. A hím borjak nagyobb részét ivartalanítva mindaddig itt tartották, amíg 4-5 éves korukban igavonásra alkalmasak lettek. Egyébként innen igavonásra csak rendkívüli szükség, katonai kényszer hatására szakítottak ki jószágokat. A rideg állattartás azonban csak addig volt gazdaságos, amíg nagyon csekély volt a ráfordítás: olcsó a pusztabér, csak a legszükségesebb takarmányt kellett biztosítani a tél folyamán, és néhány pásztor nagy tömegű jószágot tudott őrizni, esetenként gondozni. A valóban rideg körülményeket még a XIX. század is örökölte, de a XX. századra már csak hírmondója maradt néhány pusztán, pl. Bugacon. Ezeket a szilaj gulyákat április végén hajtották a távolabbi, bérelt pusztákra, az úgynevezett nyaralókra. Csak késő ősszel oszlatták fel, és az egyes gazdák jószágaikat kiválasztva saját telelőikre hajtották azokat. Ezeken a szállásaikon, később tanyáikon a nyár folyamán halmozták fel a legszükségesebb takarmányt a jószágok számára: a gabonafélék szalmáját és a szükséges mennyiségű szénát. A körülményekre jellemző, hogy a jószág itt is „csak szabad ég alatt van az egész télen által, bármely rendkívüli dermesztő hidegekkel köszönt is be a rideg tél. Csak annyi kedvezésben részesülnek ekkoron, hogy egy, körülbelül másfél ölnyi magas alkotmány készíttetik számukra födél nélkül, egy középpontból kiindulós három ágra egyenesbe menő és végződő szárnyakkal. Ezen KUBINYI András-VAMOT Imre, 1853. 108-110.