Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)
TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN
vadszám az egészhez képest csaknem elhanyagolható). Tehát, ha az élö állatok száma megegyező lett volna, a készpénzre kb. két és fél ezer marhaszám (ez kb. 12 500 ezüst tallér után volt kivethető összeg) jutott volna. Ez a hipotézis nem egyértelmű játszadozás a számokkal. Ennek alapján arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy a város gazdái számára mindkét időpontban közel azonos nagyságú puszták álltak rendelkezésre. Aligha képzelhető el, hogy amikor a közbiztonság nem rossz, hanem egyenesen kataszrofális volt, nagyobb lehetett volna az élö jószágok száma, mint hét-nyolc évtizeddel később, a valóban békés időszakban, amikor a lakosság száma a korábbinak két-háromszorosa lett. Ez a kitérő azért is indokolt volt, mivel a számok érzékeltetik, hogy ez a térség a rideg állattartás keretei között a XVII. század dereka táján csaknem pontosan akkora állományt tudott eltartani, mint egy évszázaddal később. Ha ez a feltevés helytálló, akkor azt mondhatjuk, hogy a hódoltság békésebb évtizedeiben a térség gazdái csaknem teljesen kihasználták a rideg állattartás nyújtotta kereteket, és a következő évszázadban a lakosság számának növekedése során, a növénytermesztés bővülésekor szükségszerűen válságba kellett hogy kerüljön a rideg állattartás sok évszázadon át űzött csaknem minden formája. Ha ezekkel a tényekkel szembesítjük a hódoltság kori marha- és lóállomány adatait, rögtön érezhetjük a túlzásokat. Hornyik János szerint „nem volt ritka eset, hogy egyetlenegy kecskeméti gazdának egy- vagy kétezer darab szarvasmarhából álló gulyái, egy-vagy több száz darab lóból álló ménese, azon kívül juh- és sertésállománya legyen...". 41 Mészáros László tényként fogadta el Hornyik állítását és ebből azt következtette a XVI. századi állapotokra, hogy „Több százas vagy ezres gulyákat és méneseket viszonylag kis tőkebefektetéssel fel lehetett hizlalni a bérelt pusztákon". 42 * Sajnos arra nincs lehetőségünk, hogy a XVII. századon belül akár csak néhány gazdánál bemutassuk, valójában mit takar a náluk rögzített vadszám. Erre csak a XVIII. század elején rögzített dica-jegyzék felhasználásával tehetünk kísérletet. Az 1690-ben a városban 38 szárazmalom működött. IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor, 1994. 181. HORNYIK János, 1927. 71. Bár Hornyik rendszeresen adatok sorával dokumentálja állításait, ez esetben nem tesz forrására semmiféle utalást. Éppen ezért ezzel az állításával szemben azt kell hangsúlyoznunk, hogy a dokumentálható esztendőkben egyetlen gazda vadszáma sem érte el az általa jelzett értékeket. 1662-ben és 1675-ben is csak a néhány leggazdagabb cívis vadszáma ért el 759-et, 1682-ben pedig 800-at. Ezekbe pedig nemcsak a különféle élő állatokat (szarvasmarha, ló, juh), hanem malmaikat és a vélhetően számottevő készpénzvagyonukat is beleszámították. Tekintettel arra, hogy évről évre jelentős kölcsönöket nyújtottak a tanácsnak szorult helyzetében, teljes letagadásra nem volt lehetőségük. MÉSZÁROS László, 1979. 91. A lábjegyzetben Balanyi Béla munkájára utalva azt rögzítette: „1666: 21 143 marha; 1682: 27 456 marha és ló; 1683: 30 135 marha." Balanyi Béla viszont a jelzett helyen egyértelműen és helyesen marhaszámról, „marha értékű vagyonról" szól, nem pedig ilyen számú élő állatról. Balanyi Béla valószínűleg nem az adózók lajstroma végén található egykori összegzést fogadta el, illetve idézte, hanem maga számolta össze a vadszámot, ugyanis a közölt adatok pontos helyét nem jelölte. Kétségtelen tény, hogy 1679-től évről évre csökkent a vadszám. 1682-ben is az általa közölttel szemben a korabeli összesítés szerint csak 24067,5 volt. Egyébként sem valószínű, hogy ezekben a háborúkkal, kuruc és török követelésekkel, tatár csapatok rablásaival terhelt időszakban egyetlen évre ilyen váratlan fordulat - 11,4%-os növekedés! - állt volna be e tendencián belül.
