Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN

juhok esetében is a tél folyamán a ház körül tartott néhány jószágot nehéz lehetett a vagyonbecslők elöl elrejteni, de a sok száz darabból álló nyáj esetén bizonyos mérvű letagadás nagyon is lehetséges volt.

28 Ezek ismeretében is célszerű abból kiindulni, hogy az esetek többségében a fokozott adóztatási kényszer miatt az adóbecslők nem lehettek túlságosan elnézök. Mindezek ellenére a számokat minimumnak kell ugyan elfogadnunk, de nem vonhatjuk kétségbe, hogy viszonylag kevés kivételtől eltekintve a valósághoz közel álló adatokat rögzítettek a ránk maradt lajstromok. Bár a szárazmalmok után kivethető adó mennyisége az egészhez képest lényegében elhanyagolható a behajtott adókon belül, minden bizonnyal ezek letagadását lehet leginkább kizárni. Az egyes gazdák, családok készpénzének összegét, amely ugyancsak ennek az adóalapnak a része volt, nyilván nehezebb lehetett ellenőrizni. A bevallás során elmondott esküszövegek szigorúak voltak ugyan, de nem valószínű, hogy mindenki lelkiismereti problémát csinált volna ebből. Az viszont kétségtelen, hogy ezzel kapcsolatos letagadásokról Kecskeméten nem tudunk. Nem árt megjegyezni, hogy a gazdagabb családok rendszeresen kisegítették a tanácsot váratlan kifizetések alkalmával igen komoly összegekkel is, ezekről tehát tudtak. A letagadásokat nehezitette az is, hogy a háborús években, vagy váratlan támadás idején a lakosság készpénzét, értékeit az altemplomba menekítette, melyekről így ugyancsak tudomást szerezhetett a hatóság. Mindezek ismeretében és a kisebb fenntartások ellenére a vadszám vizsgálata során Kecskemét gazdasági életére, ezen belül az élő állatok számára vonatkozóan több fontos következtetést vonhatunk le a rendelkezésünkre álló adatokból. Ez az elemzés még egy további eredménnyel jár. Már a legkorábbi évből fennmaradt adatunk önmagában is - a korábbi szakirodalomban több helyen felbukkanó túlzott általánosítás, és az ezekből levont következtetés - egyértelmű cáfolata lehet. Ha alaposan áttekintjük a több mint négy évtized csaknem minden egyes évének nyilvántartásait, azt tapasztaljuk, hogy a tizedesek és a kisbírók meglepő következetességgel jártak el. Ezzel a megállapítással érthetően nem zárjuk ki sem a kisebb pontatlanságok, sem pedig az esetenkénti részrehajlások lehetőségét. A táblázat alapján eloszlathatjuk azokat a legendákat, téves képzeteket, amelyek az „egykori baromparadicsom" és a már idézett hasonló ellenőrizhetetlen megfogalmazások nyomán sarjadhatnak. Kizárják annak lehetőségét, hogy a hódoltság korával kapcsolatos egykori hamis illúziók tovább éljenek. Ezek a kétségbe nem vonható adatok feltétlenül alkalmasak arra, hogy legalább 1640-től a Homokhátság legjelentősebb mezővárosában kialakult állapotokról elég egyértelmű, nehezen félremagyarázható összképet tudjunk alkotni. A legkorábbi adatunk szerint az összes vadszám 1640-ben alig haladta meg a tízezret. Ha a következő évtizedekben kirajzolódó tendenciákat vesszük figyelembe, joggal tételezhetjük fel, hogy a város 1600 körüli pusztulását követő évtizedekben hasonló lehetett a folyamat. Tehát két-három évtizeddel korábban jóval kisebb számú adózó feltételezésével még kevesebb vadszámmal kalkulálhatunk, amely kizárja annak lehetőségét, hogy szertelen nagyságú gulyákat, méneseket és juhnyájakat képzeljünk Kecskemét akkori határaira. A nagykőrösi adatok is azt érzékeltetik, hogy ez a több évtizedet átfogó fejlődés, amelynek kezdete a zsitvatoroki békét követő időszakra nyúlik vissza, kisebb ingadozásokkal egészen a hatvanas évek elejéig tartott. A következő évtizedekben viszont a közbizTalán nem felesleges megemlíteni, hogy a XV1II-X1X. században a tanács a juhok összeírásakor utasította az összeírókat, hogy tíz százalékot elhullásra és egyéb veszteségre vonjanak le.