Bács-Kiskun megye múltjából 20. (Kecskemét, 2005)

ELŐADÁSOK - NÁNÁSI LÁSZLÓ: AZ ÁLLAMI IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS KEZDETEI KECSKEMÉTEN (1851-1861)

egyszerűbb ügyekben, míg a megyénként felállított, több járásra kiterjedő illetékességgel rendelkező, akár több I. osztályú mint társasbíróság (Bezirks-Collegial-Gericht) ítélkezett a hatáskörébe utalt ügyekben. A személyzetet illetően a rendelet kimondta, hogy minden járásba egy járásbíró neveztetik, helyettessel s a szükséges segédekkel ellátva. Az I. osztályú járásbíróság jogkörét „társulatilag, egy elölülőből, s legalább is két bíróból álló gyülekezetben" gyakorolja. A megyei törvényszékek több I. és II. osztályú járásbíróság területét foglalták magukba: elnökből, megfelelő számú bíróból s segédszemélyzetből állottak. A törvényszék határozatait tanácsban hozta. A rendelet 6. §-a a polgári jogegyenlőség elvének megfelelően kimondta, hogy „minden lakosok kötelesek állási különbség nélkül, a jelen határozat által felállított bíróságok előtt keresni és elfogadni, mind polgári jogügyekben, mind a büntető tárgyakbani igazságszolgáltatást". A 9-28. §-ok rendelkeztek a magánjogi ügyeket illetően az egyes bírósági szintek hatásköréről a háromfokú eljárás keretében. Büntetőügyekben az ideiglenes bíróságok hatásköri szabályait az ország teljhatalmú polgári biztosa, Karl Geringer 1850. január 14-én adta ki, „A fenyítőbíróságok illetősége és a bűnvádi eljárás tárgyában" címmel. A rendelet 1. §-ának 1-21. pontjai a törvényszékek hatáskörébe utalták a súlyos közbiztonság és személy elleni (pl. pénzhamisítás, gyújtogatás, gyilkosság, rablás), a meghatározott súlyú vagyon elleni és a hivatali bűncselekményeket. (A hatáskört azonban az 1854. május 1-jéig fennálló ostromállapot idején működő hadbíróságok korlátozták.) A 3-6. §-ok a járásbíróságok közül a II. osztályúhoz az egyszerű kihágásokat és a csekély kárt okozó vagyon elleni cselekményeket, míg a társasbírósághoz sem az előzőhöz, sem a törvényszékhez nem tartozókat delegálta. Mivel Magyarországon nem volt büntető törvénykönyv, így a bűncselekményeket az addigi gyakorlat figyelembe vételével lehetett megállapítani. Tételes jog hiányában az igazságügyi szervek gyakran az 1803. évi osztrák Btk-t használták. Egyes esetekre kifejezetten ez volt az alkalmazandó jog: így pl. az újonnan felállított csendőrség tagjai elleni sértések, mint hatalmaskodás esetében ennek a kódexnek alkalmazását rendelte el 1851 tavaszán a pesti főállamügyész. A büntetéseket illetően a 2. § kimondta, hogy „a fennálló törvények és a törvényes szokás útmutatása szerint kell eljárni". A rendelet 25. §-a leszögezte, hogy „az eddigi törvények, és törvényes gyakorlat értelmében fennálló írott bünperbeli eljárás fentartatik". Kimondta azt is, hogy „az első osztályú járási bíróságoknál és a megyei törvényszékeknél, az eddigi tiszti ügyészek helyébe, az álladalmi ügyvédek fognak lépni". A szervező rendeletnek megfelelően az öt magyarországi kerületbe kinevezett volt magyar bírák, mint igazságügyi biztosok, és az ezek helyetteseként eljáró, már 1849-50 fordulójától kinevezett főállamügyészek munkája során megkezdődött az új igazságügyi szervezet kiépítése, melynek eredményeként 1850 tavaszától sorra állították fel a bíróságokat és államügyészségeket. Az államügyészségre vonatkozó részletes szabályozást csak később, 1850. június 30-án bocsátotta ki az igazságügyminiszter. E rendelet 6. §-a meghatározta, hogy minden kerületi főtörvényszéknél „egy főügyvéd, helyettesével, mindegyik megyei törvényszéknél egy álladalmi ügyész, szükséges számú helyettesekkel, és mindegyik első osztályú járási bíróságnál egy álladalmi ügyészi helyettes,... a szükséges segéd személyzettel együtt fogják az ügyeket vinni."