Bács-Kiskun megye múltjából 20. (Kecskemét, 2005)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: KECSKEMÉT VÁROS SZERVEZETI ÉS MŰKÖDÉSI SZABÁLYZATA

KECSKEMÉT VÁROS SZERVEZETI ÉS MŰKÖDÉSI SZABÁLYZATA BEVEZETŐ Közismert, hogy a városok az emberiség történelme során csaknem minden korszakon belül igen nagymértékben hatottak nemcsak egy-egy nagyobb közösség társadalmának a fejlődésére, hanem annak szinte minden területére. Érthetően ez a tendencia Magyarországon belül is közel ezer év óta érvényesül, Ezért a politikai hatalom mindenkori gyakorlói, főként pedig a központi hatalom, megkülönböztetett figyelemmel fordult az őstermeléstől, az agrártársadalom szervezeti kereteitől különváló társadalmi csoportok és érdekvédelmi törekvéseik felé. Az utóbbi másfél évszázadon belül a szakirodalom is fokozott érdeklődést mutat e fontos téma iránt. Bár ennek révén a magyarországi városfejlődés főbb tendenciái egyre pontosabban rajzolódnak ki előttünk, a fejlődés fő irányától eltérő vonásainak, még inkább az egyes települések történelmének feltárása terén még számottevő adósságokról szólhatunk. Különösen helytálló ez a megállapítás a Dunától keletre eső országrészre, ahol a lemaradás e téren igencsak feltűnő. Jól tudjuk, hogy nemcsak a magyar, hanem Közép- és Kelet-Európa városainak fejlődése is más útra kényszerült, mint ami a kontinens nyugati részén vált járhatóvá. Nálunk a XIV-XV. században örvendetesen felgyorsuló és a nyugat-európai szinthez közelítő gyarapodás a török támadások miatt előbb egyre több akadályba ütközött, majd Mohács és az ország három részre szakadása után városainknak hosszú időre az ismételt pusztulás és egy kényszerpálya lett a sorsa. Ráadásul a központi hatalom törekvéseivel szemben a rendek anyagi érdekeiket követve mind határozottabban akadályozták meg a szerencsésebb mezővárosok további gyarapodását és önállósodási törekvéseiket. A török elleni harcok miatt szorult helyzetbe került központi hatalom kénytelen volt engedni a magyar országgyűlés követeléseinek, és 1608-ban a rendek törvénybe iktatták, hogy ezentúl az uralkodó oppidumot a magyar tanács hozzájárulása nélkül a földesurak hatalma alól „ki ne vegyen és szabaddá ne tegyen". A török kiűzése során az 1687-1688. évi országgyűlésen a rendek újabb törvénnyel tették nyomatékosabbá követeléseiket, és akadályozták meg, hogy az uralkodó saját hatáskörében gyarapíthassa a szabad királyi városok számát. Bár 1715-ben a török alól felszabadított városok közül többen (Buda, Pest, Esztergom, Székesfehérvár, Szeged, Szatmárnémeti stb.) ismét királyi városok lettek, a XVIII. században lehetővé vált igen jelentős anyagi és társadalmi fejlődés ellenére a század közepén csak néhány település (Győr, Komárom, Zombor, Újvidék), majd a század végén ismét csak néhány (Szabadka, Temesvár, Versec, Károlyváros) kapta meg az óhajtott címet és kiváltságot. A számottevően bővülő társadalmi munkamegosztás, a céhes ipar, a kereskedelem, a közigazgatás és a kulturális élet igen komoly bővülése, gazdagodása révén az országban lévő 5-600 oppidum közül sok tucat jutott el arra a szintre, hogy a földesúri fennhatóság, a növekvő és többirányú szolgáltatások már komoly formában