Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)
TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - BELLON TIBOR Egy sajátos paraszti életút a Kiskunságban
nak megélhetést. Tanulságos, hogy más-más formában érvényesültek ezek a jogok a három kerületben. Talán a legszigorúbban és legkövetkezetesebben a Nagykunságban tartották be a Jászkun törvényeket (statútumokat). Itt irredemptus vagy később beköltözött idegen, akár mester ember is, szinte nem juthatott földhöz. Emiatt vita is volt a később beköltöztetett katolikusokkal. 2 - A Jászságban is érvényesültek a redemptus jogok, de a külső puszták használatában már sokkal nyitottabbak, megengedőbbek voltak. 3 A legnyitottabbnak a Kiskunság mutatkozott. Ennek valószínűleg oka, hogy lazább szerkezetű volt a térség, a Három város (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd) valamint Szeged és a Duna-mente változó életvitele, gazdálkodása, a nagyobb számú telepes (katolikus népesség - Majsa, Félegyháza, Dorozsma) jelenléte oldotta a merevséget. 4 Mindenesetre a történeti tények visszaigazolják, hogy ez a nyitottság még olyan helyeken is érvényesült 5 , mint Kiskunhalas protestáns közössége. A befogadó szándék, az elnézőbb, megértőbb magatartás jobban érvényesült. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy könnyebben kerestek, és találtak egymással kapcsolatokat. Az átjárhatóság mindenki számára nyilvánvalóbb volt, és a kiskunsági településekre beköltözni, ott birtokot, vagyont szerezni nem látszott lehetetlen feladatnak. Pl. a legelőhasználat, bérleti jogviszonyok alkalmazása sokkal szabadabbnak tűnik. A kiskun pusztákon magától értetődő természetességgel legeltek idegen falvakból odahajtott szarvasmarhák, juhnyájak. Sokszor csak az erélyes tanácsi beavatkozás tudott rendet teremteni, ha nagy volt a lakosok tiltakozása az idegenek érdekérvényesítő törekvéseiben. Mindezek hatottak a későbbi gazdálkodás alakulására is. A középkorból öröklött hagyomány szerint a Kiskunság elsősorban az állattartó gazdálkodásra támaszkodva szervezte meg az életét. A török időkből sok adatunk van arra, hogy a közösségek a tágas határaikon és pusztákon szarvasmarha tartásra rendezkedtek be. A hízott ökörnek, a sőrének, göbölynek, mely barmokba verve legelt a pusztákon, nagy értéke volt a nyugati piacokon. Ezerszámra nevelték hát a magyar szürke szarvasmarhát, és a hajcsárok segítségével juttatták a tőzsérek a piacokra. Ez az állattartási forma még a redempció idején is virágzott, sőt, mintha ekkor különös fénykorát élte volna. Nem véletlen tehát, hogy a redempcióban Szabadszállás gazdaközössége a saját határa mellett Jakabszállásnak és Kisbalázs pusztának a felét (ez utóbbinak a másik fele Fülöpszállásnak jutott), és Aranyegyházát szerezte meg. Jeles gulyanevelő legelők voltak. Ennek az állattartásnak monografikus feldolgozását Tálasi Istvánnak köszönhetjük. 6 Illyés Bálint Szabadszállás állattartásáról írva említi, hogy Kisbalázst telelő pusztaként hasznosították, a többi a nyaraló volt, azaz a nyájak nyári legeltetését szolgálta. Mindkét területnek szigorú használati rendje működött: mindenütt volt ménes-, gulya-, tehén-, göböl-, birka- és disznójárás, hogy az állatok egymás legelőjét ne bántsák, ne rongálják. 7 A 18. század végén kezdett bealkonyulni a szarvasmarha tartásnak, ettől kezdve a spanyol birka vette át a vezető szerepet - kiszorítva az őshonos rackát -, de tovább is megmaradt még több mint egy évszázadig a legeltető állattartás elsőbbsége. Csak a 19. század utolsó évtizedében szűnik meg, hogy az egykori legelőkön heroikus emberi munkával, a ho2 BELLON Tibor, 1997. 291-102. 3 FODOR Ferenc, 1942.; SZABÓ László, 1982.; BÁNKINÉ MOLNÁR Erzsébet, 2000. 4 TÁLASI István 1936.; NAGY SZEDER István, 1924. 1—II.; ILLYÉS Bálint, 1975. 5 BELLON Tibor, 2001. 101-168. 6 TÁLASI István, 1936. 7 ILLYÉS Bálint, 1975. 11 l-l 12.
