Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - A. SAJTI ENIKŐ Sors, jellem, történelem: az eretnek Tito

illegális párt fegyelmezett katonája lesz. Igaz, a kor, amelyben élt, még nem mozdult ki „hagyományos egyensúlyából". A háború kitörésének mélyebb okairól, bár újságolvasó ember volt, nem sokat tudott, és úgy tűnik, nem is nagyon érdekelte. Horvát-szlovén származása miatt talán érzett bizonyos hétköznapi szimpátiát a szerb testvérek iránt, de a délszláv nemzeti mozgalmak egyik variánsa sem váltott ki belőle különösebb érdeklődést még ekkor sem. Első találkozása a háborúval hétköznapi, mondhatni szokványos volt. Alakulatát, a 25. domobrán ezredet 1914 augusztusában a Szávától északra, az ún. belgrádi frontra helyezték, egysége azonban nem vett részt a szerbekkel történő fegyveres összecsapásban. Arra azonban még évtizedekkel később is jól emlékezett, hogy útban a szerb határ felé, egysége egyik szerb származású tisztje lelkiismereti okok miatt főbe lőtte magát. 1915 elején vezényelték egységét a galíciai frontra. A Stanislaw-környéki harcokban felderítőként harcolt, amire azért emlékezett szívesen, mert mint mondta, „ott az ember a saját fejével gondolkodhatott". Március végén egy csecsen katona majdnem halálra sebezte - egy Kazany melletti orosz kisváros kórházában tért magához hetekkel később. Számára ezzel véget ért a háború, legalább is az a szakasza, amit a frontvonalokon töltött. Josip Broz szakaszvezető súlyos sebesülése ellenére életben maradt, bár a szanitécek a hadifogolytáborban már ágyára kötötték a piros szalagot, ami azt jelentette, hogy a sebesült utolsó óráit éli. Fiatal szervezete azonban még a kiütéses tífuszt is legyőzte, amit már a táborban kapott el. Soha nem indokolta meg, miért nem lépett be a szerb kormány által életre hívott, az osztrák-magyar hadsereg orosz hadifogságba esett délszláv katonából toborzott önkéntes hadtestbe, pedig felépülése után abba a csuvas földön fekvő hadifogolytáborba került, amely a dobrudzsai frontra igyekvő szerb önkéntes hadtest központi állomáshelye volt ebben az időben. Talán horvát-szlovén származása akadályozta meg ebben, nem tudjuk, de ez is arra utal, hogy még 1916-ban sem fért bele világképébe a közös délszláv nemzeti ügy szolgálata. Inkább választotta továbbra is a hadifogoly életet. Josip Broz szakaszvezető még így is szerencsésnek mondhatta magát: több mint egymillió monarchiabeli társával ellentétben túlélte a háborút (a Monarchia 1,1 millió katonája esett el, Szerbia elvesztette felnőtt férfilakosságának 22,4%-át), megnősült, volt egy szép felesége, aki tetejében hajlandó volt őt követni a hazafelé tartó hosszú úton. Sajnos Tito fronton, vagy hadifogságban írott levelei nem maradtak fenn, ha egyáltalán írt leveleket, így nem tudjuk azokat olyan motívum vizsgálatnak alávetni, mint tette azt Hanák Péter a magyar frontkatonák és hadifogoly első világháborús leveleivel, így nincsenek közvetlen forrásaink világlátásának alakulásáról. Nem, tudjuk, mikor változott meg a társadalom, a dolgok adott rendjét ugyan igazságtalannak tartó, azt azonban alapvetően elfogadó látásmódja, hogyan, milyen impulzusok hatására vált a radikális változásokat, egyenlőséget és igazságosságot hirdető új keleti ideológia, a bolsevizmus hívévé, és egyáltalán, mit értett meg és vallott magáénak az oroszországi történésekből. Egy azonban bizonyos: „a nagy háború" és a bolsevik forradalom Broz személyes életében, sorsában is mély változásokat eredményezett. Ettől kezdve hitt az orosz messiások forradalmi tisztító tüzében, egy pontosabban soha nem körvonalazott nagy utópia, az igazság társadalmában. A bolsevikok háborúellenes jelszavai szívéből szóltak, s talán saját emberi nyomorúságának megváltóit látta bennük. A februári forradalom után fellazult a fogolytáborok fegyelme is, sikerült megszöknie. Az Ideiglenes Kormány elleni júliusi bolsevik tüntetések és fegyveres