Bács-Kiskun megye múltjából 10. - Gazdaság és társadalom (Kecskemét, 1989 [!1990])

MOLNÁR Attiláné: A paraszti vagyon összetételének alakulása Kecskeméten 1655—1769-ig a végrendeletek alapján

aránytalanul nagy többsége nem volt a parasztság kizárólagos tulajdonában, erről nem rendelkezhetett, és így azok nem halmozódhattak fel az egyházak kezén. Sem a katolikus, sem a református egyház nem szerzett különösebb vagyont ezekben az évtizedekben Kecskeméten. A piaristák birtokukat a város földesurától, Kohárytól kapták. Merőben más forrásokból táplálkozott, de ugyancsak a feudális kötődések erősebb vagy gyengébb jellegére utal a földesurak javára történő örökbehagyás. Itt Kecskeméten a földesuraknak szánt hagyaték döntő többségben a város legnagyobb földesurára, Koháryra, illetve örököseire szállt. A javukra történő végrendelkezések száma eltörpült az egyházakkal szemben. Az első szakaszon belül a végrendelkezőknek csupán 8,4%-a emlékezett meg a földesúrról, ez a szám (10 testáló) tizedrésze az egyházra is hagyatkozóknak (101 végrendelkező). A második szakaszon belül az arányok erőteljesen megváltoztak. A törpebirtokosok közül kb. hatszor annyian hagyatkoztak a földesúrra is mint korábban. A kisbirtokosok több mint fele hagyott valamekkora értéket a földesúrra. Számottevő volt a két vagyonosabb rétegnél is javukra végrendelkezők aránya. Igen hasznos lenne annak felderítése, milyen okok állhatnak ezen feltűnő jelenség mögött, hiszen a földesurak személyes hatásáról, vagy egyfajta közvetett nyomásról nem lehet szó. A harmadik szakaszon belül számottevően csökken a földesurak javára végrendelkezők aránya. Igen érdekes, hogy a legkisebb visszaesés a legszegényebbek között tapasztalható, míg a legnagyobb eltérést a kisbirtokosoknál és a gazdag parasztoknál találjuk. A minden bizonnyal több tényező közül csupán az egyik lehetett az, hogy ezekben az évtizedekben kezdődött el Kecskemét megváltakozása földesuraitól, és az ennek során felmerülő terhek, a Koháriak részéről fellelhető akadékosság az öntudatosabb, önállóbb rétegek között csökkentette népszerűségüket. A jótékonykodással kapcsolatos végrendelkezések még szűk körűbbek voltak, gyakorlatilag elvétve került rájuk sor mindhárom időszakon belül, és a hagyományozott összeg is a legtöbbször elenyészően kicsi a vagyon egészéhez képest. Arra viszont érdemes felfigyelni, hogy legnagyobb arányban a legszegényebb rétegek rendelkeztek ilyen értelemben, az igazán gazdagok között pedig hasonló gesztusra alig találunk példát. Mindezekből természetesen nem lehet következtetni a szegényebbek nagylelkűbb eljárására, a közösség iránt érzett fokozottabb felelősségre, vagy áldozatkészségére. A gazdag paraszti önzés, a zsugoriság említése helyett inkább azt célszerű kiemelni, hogy az ezekben az évtizedekben létrehozott ispotályok, amelyek javára az esetek többségében történt a végrendelkezés, mindenekelőtt a szegényebb rétegek legelesettebb tagjai számára nyújtottak segítséget. A jobb módúak orvoslása, egészségügyi ellátása ekkor még kizárólag saját lakásukon történt.