Bács-Kiskun megye múltjából 9. - Közművelődés (Kecskemét, 1987)
ITTZÉS Mihály: Adatok Kecskemét zenetörténetéhez
ő császárjokat; látnivaló, hogy ez igen föllátó kényes elnevezés, de az illyes szokás keleten. [... ] Ezen keleti gőgből egy jó adag vagyis dósis mi magunknak is jutott, és mi is amúgy magyarokul meglehetősen fennyen szoktuk magunkat kifejezni, a' mire példa lehet az, hogy a' magyarok is a' király utáni országos első tisztet t. i. a' Palatínust vagy vice királyt, hasonlóul Nagy urnák vagy is régi kiejtés szerint Nádornak nevezték. Azonban a' sok ínség, melly magyar honunkon átvonult, nagyon megalázta a' magyar kedélyt, hogy sokszor a' magyar visszagondolván ősei' tenger vérébe került viszontagságaira a' magyar földnek, nem állhatja meg hogy könnyekbe ne lábbadjanak szemei, és illyenkor a' hont kis magyar országnak, a' magyar nemzetet szegény magyar népnek szokta nevezgetni. Általában a' magyarnak jelleme vagy karaktere a' búskomolyság ollykor föl-fölvillámló kedélylyel. Még a' táncza is illyen a' magyarnak, búslassú léptetéssel kezdi, mintha vérmezőn hunyt ősei századok' mohától lepett sirja körül emlékáldozatot szentelve járna, és ekkor. t. i. a' lassú lépdelés közben nem ritkán mélly fajdalmát kifejező mozdulatokat tesz, szeme akaratlanul könnyel telik vagy legalább bús komolyság terül el arczán, és nagyot sejtető kifejezéssel pödri bajuszát; végül földerül, és olly szapora lépteket tesz serény lába, mintha a' jövő századokon röpülve átakarna futni; és azon várva várt, biztosan reménylett boldogabb időre jutni, mellyről a' nagy honfi gróf Széchényi [sic!] István nemzeti magas lelkesedéstől ihlettetve azt joslá, hogy: tessz Magyarország!" 112 Tomori-Szabó Sándor romantikus költőiséggel szólt a verbunkos tánc lassú és friss szakaszairól. Hogy ez a sírva-vigadás szemlélet mennyre jellemző volt, azt meggyőzően bizonyítja Vahot Imre részletes, költői és népdalidézetekkel gazdagított beszámolója a kecskeméti táncokról a Magyarország és Erdély képekben című 1853—54-es munkájában. Kiegészítésül a bőbeszédűen ömlengő tánc-dicséretből egy rövid szakaszt idézünk: „A délczegebb férfiak taktusra vert sarkantyú-pöngetése — mint török zenében a csengő csörgettyű, vagy triangulum, spanyolnál a fandangó, — szinte hű kísérője, sőt lényeges kiegészítő része a magyar czigányzenének, s ha egyszerre sok legény veregeti össze sarkantyúit, szép harmóniával s valódi tempóra megy az, mi kivált a lovagias toborzó tánczot rendkívül emeli. [. .. ] A magyar nép gyönyörű, költői szépségű tánczában fődolog az, hogy jelentős nemzeti zenénk és dalaink eszméit, indulatait, szenvedélyeit, érzelmeit, fájdalmait, örömeit a legnagyobb változatossággal, mintegy megtestesítve fejezi ki léptei, mozdulatai, testtartása s arczbeszéde által." 113 112 SZOKOLAY-HÁRTŐ 91—92. o. 113 VAHOT. Kecskemét. 103. o.
