Bács-Kiskun megye múltjából 6. - Helytörténeti források és szemelvények a XVIII-XIX. századból (Budapest, 1982)

Bél Mátyás: Bács-Bodrog vármegye - Forrásközlés

Az itteni juh hosszú, nyúlánk és szarva van. Nemcsak a hímek, hanem a nőstények is hosszú, nagy, csavart szarvat viselnek, amely nem ritkán annyira görbül lefelé, hogy csak nagy nehezen, legfeljebb előre nyújtott fejjel tudják az alattuk levő füvet letépni. A disznók nagyobbacskák, gömbölyűek, zömökek és puhák, leginkább fekete és szürke sertéjűek. Még pedig nemcsak eledelül szolgálnak, hanem az ételekhez zsiradékként is vaj helyett. Ugyanis kevés erre a vaj, bár sok a barom. Tudniillik, mivel a teheneknek bőven van tejük, azt engedik a borjaknak kiszopni, hogy attól erősebbre nőjenek. Addig engedik ugyanis szopni a borjakat, amíg maguk hozzászokhatnak a legeléshez, ahhoz, hogy magukat táplálják és eltartsák. A tejelő tehenek nem is hagyják magukat fejni, legfeljebb rendkívüli ügyességgel édesgetve és csak azoktól a béresektől, akiknek gondozásához hozzászoktak. A juhok tejéből sajtot állítanak elő, amelyet a vidék szokása szerint papkalap nagyságúra és kerek alakúra formálnak, a közepéből kiemelkedő köldökkel. Ezt azután vagy alommal, vagy a szabad levegővel tartósítják. Ez a pásztoroknak majdnem állandó ételük és táplálékuk. Kétségkívül mindig visznek magukkal ki a szamáron hordott ételkészletben sajtot, hagymát, fokhagymát, szalonnát, ritkán, legfeljebb ha a helyzet úgy hozza, marhahúsuk van, amelyet a maguk szokása szerint igen ízletesen tudnak megfőzni. Amikor olykor szerencsés véletlenből összeköttetésbe kerültünk valami mezei emberrel, azt hallottuk, hogy az ő konyhaművészetük a következő: „Az egész adagot felvágták apró darabokra, ezeket a kondérba dobták és bőségesen megsózták, majd szalonnát adtak hozzá, azt is apróra vágva, felöntötték hideg vízzel, és úgy összefőzték, hogy a léből csak kevés, sőt semmi sem maradt." Ez az étel kétségtelenül annyira jó ízű, hogy a városi fogásokat, főleg ha korog a hasunk, sok tekintetben felülmúlja. VII. §. A vadászat Amint másutt, a vadászat itt is bárkinek szabad. Szarvasokban nagy a bőség, de ezt napról napra egyre inkább csökkenti a kiterjedt vadászati szabadság. Ugyanezt mondanám el az őzekről és a nyulakról, bár ezeket meg az itt szokatlan bőségben található ragadozó madarak állandóan pusztítják. Az e tájon utazó sok sast lát, hogy úgy véli, útja nem biztonságos, ha egyedül van, legfeljebb fegyveresen. Keselyűk meg azután héják majdnem minden egyes fán lakoznak. Ettől van, hogy sem a fácánok, sem a foglyok nem tudnak elszaporodni, bármennyire nem csekély ezeknek a bősége sem. Egyébként a túzokok, a darvak, fajdok, szalonkák itt-ott csapatostul mutatkoznak. Ezenkívül pelikánoknak, hattyúknak, gémeknek, vadkacsáknak, szárcsáknak végtelen sokasága úszkál a vizeken. Fentebb említettük, hogy kora tavasszal, amikor tojásaikat lerakják, a lakosok hatalmas kosarakkal viszik haza az összegyűjtött tojásokat. Vannak, akik a tojásokat kiköltés céljából tyúkok alá teszik, és ezek a tojásból kikelt csirkéket a magukéhoz hasonlóan felnevelik, és mikor gondosan felnevelték őket, akkor ezek a házi szárnyasokkal együtt élnek. A hattyúk bőrét a tollazattal együtt lenyúzzák, hasonlóképpen a pelikánokét is, bár ezeknél az előzőket többre becsülik, nemcsak a szépségük és gyönyörű fehérségük miatt, hanem az egészség szempontjából is, mert úgy vélik, hogy a hattyúbőrök a mell befedésére és megvédésére alkalmasabbak.