Bács-Kiskun megye múltjából 6. - Helytörténeti források és szemelvények a XVIII-XIX. századból (Budapest, 1982)
Bél Mátyás: Pest-Pilis-Solt vármegye - Forrásközlés
állítva, hogy miután az ellenség elfoglalta Belgrádot és Szabácsot könnyű lesz a barbároknak a folyón átkelni, hogy olyan nagy, Magyarországot fenyegető sereggel, ha ugyan igaz a dolog. Hogy a gúnyolódás valóban azok közé a dolgok közé sorolandó, amelyek utat nyitottak a barbároknak, Magyarország megtámadásához és elpusztításához, abban talán kételkednék, az, aki előtt ismeretlen, hogy mennyit ért volna az ügy egésze érdekében az ellenség szándékainak akár a legcsekélyebb késleltetése is. Ugyanis, ha a Szávánál csak egy kevés ideig is feltartóztatták volna az ellenséget, minden bizonnyal nemcsak a magyarok tervei érlelődhettek volna meg, hanem mindenünnen összegyűjthették volna azokat a segédcsapatokat, amelyek már útban voltak. Bárhogy is van dicséretes volt Tomorinak ez az előrelátása. Ugyanis ismeretes, hogy amit ezután a hadsereg vezérévé választva tett, az tele volt meggondolatlan és tétovázó szándékkal. Soroljuk ide a saját táborának a királytól való elkülönítését. Bár később, miután válságos helyzet alakult ki, megpróbálta azokat egyesíteni, de minden kísérlete meghiúsult, mivel a katonák vezetői már vak lelkesedéssel és megfontolás nélkül a csatába rohantak. Ugyanis valóban innen eredt a hadsereg pusztulása és az elhamarkodott csata elvesztése. Mivel ezt Istvánffy világos beszéddel kifejtette, nem tartjuk szükségesnek itt újra elmondani, hacsak véletlenül nem akarnánk az elszenvedett és teljesen még mostanáig sem kihevert csapás sebét felszaggatni. De azt el lehet hinni, hogy Tomori a tévedését kiengesztelte, mivel a rosszkor végrehajtott csatát a saját halálával tette nevezetessé. Azt mondják, hogy Tomori hivatali társával, a szerencsétlen csata szerzői és vezérei és Drágfi János, a királyi testőrség parancsnoka és egyben a testőri zászlóhordó az első csatasorban esett el. Ennyit ér, ha nem akarjuk követni sorsunkat, hanem meg akarjuk azt fordítani. Hozzáteszi Brodericus: „Azt mondják, hogy a szerzetes vitézül harcolva az -első csatasorban esett el. A törzséről levágott fejét a következő napon az ellenségnek a győzelem helyén vert táborában hosszú lándzsára tűzve körülhordozták. Azt mondják, hogy ezután ez a császár sátra előtt állt." Kétségtelenül ilyen volt Tomori halála, amelyet erős lélekkel kellene elviselni, ha a királyt, az országot és a nemesség virágát, sőt majdnem az egész keresztény ügyet pusztulásba nem taszította volna. XXXVI. Gróf Frangepán Ferenc kétségkívül János király jóvoltából emelkedett erre a székre, ez a kiváló jellemű férfi, de hogy ez melyik évben történt, azt nem lehet megjelölni. Kétségkívül az érsekek névjegyzékei, amelyeket Szentiváni állított össze számunkra, egyáltalán nem egyeznek meg egymással. Ugyanis az 1533. évnél kalocsai érseknek mondják; az 1539. évnél pedig az egri püspökök közé sorolva olvashatjuk, úgy, hogy a kettő közül valamelyik évnek hibásnak kell lennie; mivel Laziustól tudjuk, hogy János vajda nevében gyakori és nehéz küldetéseket végezve érdemelte ki az érsekséget. így írja (n) „János pappá szentelve felöltötte a szerzetesi ruhát, és János vajdánál és ausztriai Ferdinándnál, Magyarország királyainál gyakori és igen nehéz küldetéseket végezve kalocsai érsekké szentelték; izületi betegségtől sokáig gyötörve az üdvösség 1542. éve táján halt meg." Jánosnak mondja őt, akit Ferencnek kellett volna neveznie, hacsak nem arra kell gondolnunk, hogy a János Ferenc kettős nevet viselte. Bárín) a Népvándorlásról (De migratione gentium) Lib. VI. p. 186, 23.
