Bács-Kiskun megye múltjából 6. - Helytörténeti források és szemelvények a XVIII-XIX. századból (Budapest, 1982)

Kiskunság száz esztendő szakirodalmában (1731—1839) - Bevezetés a szemelvényekhez

1839-ben jelent meg a Tudományos Gyűjteményben egy latin nyelvű cikk PODHRADCZKY JÓZSEF'

7 tollából a következő magyar címmel: ,,A' Kunok és Jászok hajdani 's mostani állapotukra emlékeztető Írás, és egy Oklevél, toldalék gyanánt az 1838-dik évi Tudományos Gyűjtemény IX. kötetében közlött Értekezéshez." A folyóirat szerkesztője a szokatlan idegennyelvűséget így indokolta: „...nem tartottuk mindazáltal közlését feleslegesnek, mivel eredeti oklevelekből vétetett." A cikket avval a várakozással kutattuk fel, hogy talán megemlíti, hogy ki az előző évi értekezés névtelen szerzője. Sajnos, evvel kapcsolatban semmiféle utalás sincs benne. A szerző először a kunok beköltözéséről, letelepítéséről és jogrendszeréről ad történeti áttekintést. Azután közli Mária Terézia 1745. május 6-án kiadott kiváltságlevelét az eredeti latin nyelven. Ennek teljes fordítását azonban dr. Kele József már elvégezte.

58 Kele fordítása ráadásul bővebb, mint Podhradczky latin szövege, amelyből kimaradtak az oklevél elején és végén levő megszokott fordulatok, valamint a jászkun helységek név szerinti felsorolása. Érdekes, hogy Fekete Lajos, aki már Kele előtt közölte a kiváltságlevél magyar fordítását, a szöveghez fűzött jegyzetében ezt írja: „Az eredeti latinul van szerkesztve, e fordítás, melyet itt közlünk, 1770-ből való."

59 Sajnos, nem utal rá, hogy ki volt a szöveg feltehetően első magyar lefordítója, és az hol jelent meg. Most, hogy elérkeztünk választott korszakunk végére, a rendelkezésünkre álló anyag alapján elmondhatjuk, hogy a legtökéletesebb művet Bél Mátyás alkotta a Kiskunságról. Nála személyes tapasztalatokon alapuló, konkrét adatokat találunk, és az egész mű megfogalmazásán átsüt a meleg együttérzés azokkal, akik oly sokat szenvedtek e tájon töröktől, tatártól, némettől és sokszor még a magyaroktól is. Kiemelkedik még Horváth Péter értekezése a maga terjedelmével, alaposságával és adataival, de Bél Mátyás meleg humánuma hiányzik belőle. A többi munka információs anyaga egyenetlen az egyes településekkel kapcsolatban. Hol ez a helység, hol az kerül túlsúlyba, vagy tűnik el teljesen a felsorolásból. Érezhető, hogy nem személyes tapasztalatra, hanem mások munkájára vagy esetleg helyi informátorokra támaszkodnak. Ennek következtében sok a tévedés is, amint arra az egyes szerzőknél rámutattunk. E tévedésekhez sorolhatjuk még a katolikus plébániákkal kapcsolatos megállapításokat is, amelyekről az előzőkben még nem szóltunk. Korabinszky, valamint SzepesházyThiele lexikona a kiskunsági római katolikus templomok építését Mária Teréziának tulajdonítja, holott Kunszentmiklós plébániáját csak 1781-ben, azaz Mária Terézia halála után állították fel a környező uradalmak betelepített katolikus szórványainak gondozására. Érdekes megállapítani, hogyan vonul végig azután egy ilyen tévedés az egész szakirodalmon, hiszen még Horváth Péter is átveszi ezt a téves megállapítást a kunszentmiklósi katolikus templommal kapcsolatban. Végső összegezésként megállapíthatjuk, hogy teljesen megbízható és mai kritikai szempontból is helytálló mű a Kiskunságról csak a 19. század második felében született, amikor Gyárfás István megírta a jászkunok történetét, mindent oklevelekkel alátámasztva. De ahogy Bél Mátyás művének is megvoltak a maga előzményei, úgy Bél és Gyárfás között is — amint láttuk — számosan foglalkoztak hazánk és benne a Kiskunság leírásával, ismertetésével. Ebből az időszakból száz esztendő Kiskunságra vonatkozó irodalmát gyűjtöttük egybe,