Bács-Kiskun megye múltjából 2. - A késői feudalizmus kora (Kecskemét, 1979)

MÉSZÁROS LÁSZLÓ Kecskemét gazdasági élete és népe a XVI. század közepén

földesúri fennhatóság felszámolására. Úgy véljük, hogy a mezőváros kincstári kezelésbe vétele és vele párhuzamosan az átalányadózásra való áttérés a kecskeméti cívispolgárok földesúri fennhatóság alóli függetlenedési törekvéseinek az eredményeként következett be. A gazdaságilag megerősödő népes mezőváros nyilván megelégelte a budai pasa nyílt és burkolt adóztatási eljárásait, a járandóságok állandó emelését, és más városokhoz hasonlóan egy összegben kívánta rögzíteni sokféle földesúri adóit és illetékeit. Tény, hogy a budai szandzsák másik négy átalányadót fizető mezővárosa is éppen 1562—1570 között jutott e rendkívül kedvező kiváltsághoz: Ráckeve és Nagykőrös 1562-ben, Nagymaros és Cegléd pedig ezt követően, de még 1570 előtt. Ugyancsak átalánnyal adózott Debrecen, Miskolc, Gyöngyös, Békés, Simánd, Korpona, Bakabánya, Rimaszombat, Jászberény és több más,töröknek behódolt fejlett település is. Mint Káldy-Nagy Gyula hangsúlyozza, az átalányadót fizető mezővárosok között a Duna—Tisza közi ,,három város", Kecskemét és testvérvárosai „gazdasági fejlődését az a körülmény tette viszonylag kedvezőbbé, hogy adó- és tized járandóságaikat adószedők közvetítése nélkül, saját maguk fizethették be a török kincstárba." Ugyanakkor ez a függetlenedési, átalányadózási törekvés összhangban volt a török államkincstár érdekeivel is, hiszen a defterháné mindig arra törekedett, hogy a legnagyobb jövedelmeket hozó földesúri javadalombirtokokat mielőbb szultáni kezelésbe vegye. Általában azoknak a mezővárosoknak és nagyobb falvaknak engedélyezték a keszimmel, maktuval — átalányösszeggel — való adózást, melyek vámbevétellel nem rendelkeztek, s így mohamedán pénzügyi és vámtisztviselők, adóbeszedési vállalkozók sem éltek falaik között. Ezekben nem állomásozott mohamedán helyőrség, és így nem volt török—balkáni katonai—tisztviselő—egyházi—polgári népességük sem. Többnyire a határszéli körzetekben, illetve a nagyobb váraktól távolabb, kevésbé védhető és ellenőrizhető nyitott síkságon terültek el, ahová háborús időkben és a gyakori magyar portyák miatt veszélyes volt adószedőket kiküldeni, hiszen velük együtt a hatalmas adóbevétel is könynyen a végvári vitézek martalékává válhatott. Mivel ezek a szempontok a Duna—Tisza közi „három város" esetében egyaránt az átalányadózás irányába billentették a mérleg serpenyőjét, nem meglepő, hogy 1565—1570 között mindegyikük megkapta a szultáni vezetéstől a változatlan összegben adózás kiváltságát. Ettől kezdve Kecskemét magisztrátusa is saját maga vetette ki, szedte be és vitte Budára a mezőváros évi átalányadóját, mégpedig két részletben, Iljász és Kászim napján (azaz április 24-én, Szent György napján, valamint november 11-én, Szent Demeter napján). A mezőváros kérésének teljesítését jelentős mértékben befolyásolhatta az új átalányadó hatalmas összege, mely csaknem négyszerese volt a korábbi adóknak! Ezt a