Bécs–Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században - Várostörténeti tanulmányok 8. (Budapest-Bécs, 2005)

Vadas Ferenc: Duna-szabályozás és rakpartépítés Budapesten

A Margit-szigettől délre a Duna fokozatosan keskenyedik, míg a közvetlenül a folyóparton fekvő, meredek, sziklaszerü Gellért-hegynél alig 300 méteres szélességűre szűkül össze. (Ettől a szűkülettől valamivel északra volt az a pont, ami már a történelem előtti időkben is a legalkalmasabb hely volt az átkelésre; emiatt jöttek létre települések éppen itt, a folyó mindkét partján.) A Gellért-hegy alatt a Duna háromszoros szélességben szétterült, sekélyebbé és zátonyossá vált, folyása lelassult. Ez a tényező nemcsak a hajózást nehezítette, hanem jelentősen növelte a jégtorlódás és ezáltal az árvíz veszélyét. A folyó rendszeresen kiöntött medréből, csak a 18. században 23 árvizet jegyeztek föl. (Az árvízvédelmi erőfeszítéseknek köszönhetően a 19. században már csak 13-at, a 20. században pedig csupán 7-et.) Az első partvédő művek. A nagy árvíz hatása 1800 körül a budai és a pesti Duna-partok alig mutattak más képet, mint a középkorban vagy a kora-újkorban: szabálytalan folyómeder, közvetlenül a vízparton álló házak, hiányzó védőművek, kiépítetlen partok. Az 1775-ös, sokáig legnagyobb árvizet követően megkezdődött ugyan a védőművek építése, de azok nem tudtak ellenállni a következő nagy áradásnak 1799-ben. Ezt követően kezdték meg a védtöltések építését Pesten: északról a Váci úti, délről a Soroksári úti gát védte a várost. Budán nem létesültek hasonlók. Az első budai partvédmü 1831 -ben épült egy ismert budai építőmester, Dankó József tervei szerint, nem sűrűn lakott városrész, hanem út védelmére: a Gellért-hegy lábánál álló házsor és a Duna között futó út folyó felőli oldalán állt a századfordulóig. Az 1838-as árvíz óriási pusztításai sokkolták a közvéleményt, és élénk szakmai vitát generáltak arról, hogy mi volt a kiváltó ok, és hogyan lehetne kivédeni a megismétlődését. Nagyjából mindenki egyetértett abban, hogy a nagy árvíz oka nem pusztán a magas vízállás volt, hanem a Csepel-sziget csúcsán keletkezett jégdugulás, mely eltorlaszolta a medret. Ezt a veszélyt a Gellért-hegy alatti túl széles meder összeszűkítésével, a zátonyok eltávolításával, a víz sodrásának erősítésével, tehát elsősorban a fővárosi alsó Duna-szakasz szabályozásával lehetne elhárítani. Abban is konszenzus alakult ki, hogy nem elégséges a kritikus szakaszt szabályozni, hanem csak a két város egészére, sőt környékére is kiterjedő rendezés jelenthet megoldást. Ennek mikéntjéről azonban már erősen eltértek a vélemények. A legmeghökkentőbb megoldást a kor legjelentősebb folyamszabályozó mérnöke, Vásárhelyi Pál tette A budapesti állóhíd tárgyában című értekezésében: a Margit-szigettől az általa középpilléresnek tervezett Láncúidig nyúló hosszú töltés építését indítványozta, azaz a folyó medrének kettéosztását, a jégtorlódás elhárítására.