Bécs–Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században - Várostörténeti tanulmányok 8. (Budapest-Bécs, 2005)

Sipos András: Szociális középítkezések Budapesten a Bárczy-korszakban

amennyiben a bérösszeg az önköltséget nem haladja meg. Az önköltségbe a fenntartási költségeken kívül a telekérték 4 százalékának megfelelő bérösszeget, valamint az építésbe fektetett kölcsöntőke 6 százalékig terjedő kamatozását is beleértették. Ennek jelentősége aligha túlbecsülhető, hiszen az építkezések fedezetéül gyakorlatilag teljes egészében kölcsönpénzek szolgáltak. A lakás- és iskolaépítés részét, egyik súlypontját képezte egy nagyobb, külföldi kölcsönfelvételre alapozott beruházóprogramnak. Bárczyék elképzelése az volt, hogy a beruházási tevékenységet teljesen a kölcsönökre kell alapozni, a beruházások struktúrájában megfelelő arányt biztosítva azoknak a jövedelmező befektetéseknek, amelyek a teljes kölcsön törlesztésének fedezetét képesek kitermelni. Erre elsődlegesen annak a városi kézen lévő közüzemi hálózatnak a nyereségorientált tarifapolitikája szolgált, amelyeknek kiépítése a beruházóprogram legnagyobb összeget felemésztő része volt. Az első világháború előtti években az új pénzügyi politika bevált, a háztartást az adósságállomány megháromszorozódása sem rendítette meg. A városvezetés a lakásépítést a kölcsönprogramon belül nem a pénzügyileg „támogatandó" területek közé sorolta, hanem azok közé, amelyeknek legalább a közvetlenül rájuk fordított tőke törlesztését és kamatait ki kell termelniük Ennek megfelelően olyan lakások tervezésére adtak megbízást, amelyek a magánbérházakra jellemző átlagnál lényegesen (25-30 százalékkal) alacsonyabb, a célba vett bérlői rétegek (elsődlegesen a többgyermekes munkáscsaládok) számára megfizethető lakbérek mellett is önfínanszírozóak, ugyanakkor az átlagosnál kedvezőbb körülményeket biztosítanak, és példaadásukkal hozzájárulnak a lakásokkal szembeni magasabb minőségi igények széles körű elterjesztéséhez is. A jellegzetes körbeépített udvaros, körfolyosós pesti bérháztípus uralkodóvá válása következtében a lakónépesség nagyobbik része udvari lakásokba szorult - alaposan ellentmondva a „Licht und Luft" eszményének, ami a „haussmannizáló" várostervezés vezérlő csillaga volt. A helyzet csak rosszabbodni látszott, hiszen a magánberuházású lakásépítés évről évre több udvari, mint utcai tájolású szobát teremtett. Bárczyék követelményként állították a tervezők elé olyan alaprajzi megoldások megtalálását - az udvar körülépítésének megszüntetése, és akár a telektömbön át nyitott belső „utcák" révén is -, ami lehetővé teszi, hogy udvarra lehetőleg csak a konyhák nyíljanak. Udvari lakások valóban csak kivételesen fordultak elő a város bérházaiban. Nem volt eleve eldöntött, hogy a program keretében milyen beépítési mód kapjon elsőbbséget. A lakáskérdés megoldásáról nemzetközi méretekben folyó vita során ekkor markáns álláspont volt a soklakásos bérház, mint lakás- és településforma teljes elvetése, és a kertes családi ház mint társadalmi és közegészségügyi szempontból egyedül elfogadható lakásmód tétele. Az világos volt, hogy szélesebb rétegek számára a családi ház