Bécs–Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században - Várostörténeti tanulmányok 8. (Budapest-Bécs, 2005)
Frisnyák Zsuzsa: A városi közlekedés eszközei Budapesten
metlenscg, tolongás, udvariatlanság, és az ismerethiány. Az emberek nagy csoportjai még nem sajátították el a tömegközlekedési eszközök használatának íratlan szabályait, pl. azt, hogy a járművek ajtajában csak a legközelebbi megállóban leszállók tartózkodhatnak. (1903-ban a villamosokon az utazások kényelmének fokozására érdekében megszüntetik az állóhelyeket.) Az utasok általános ellenszenvvel figyelik az ellenőröket, zaklatásnak érzik, hogy egy 20 filléres jegy felülvizsgálatára három ellenőr is betolakodik. Vidékiek panaszkodnak: a városi zajtól (harangzúgás, kocsizörgés) megfájdul a fejük és nem tudnak aludni. Mások arról lelkendeznek, milyen könnyen lehet sétálni az aszfaltozott pesti járdákon. De leggyakrabban a bérkocsisok „zsarolásait" sérelmezi az utazóközönség: rendetlen ruházat, piszkos fogatok, szemérmetlenül áthágott tarifák, gorombáskodások, fuvarmegtagadások stb. szerepelnek a panaszok között. Az ember és városi forgalom kiegyensúlyozatlan érzelmi viszonyát különösen szemléletesen ábrázolják azok az írások, melyekben a járműveket az embertől független akarattal ruházzák fel. Jelenkori tapasztalataink fényében inkább szórakoztatónak, mint megalapozottnak tűnnek azon vélemények, melyek Pesten „veszett fiákerek, őrjöngő omnibuszok, kegyetlen görcsöktűi kínzott inkomfortábelek, vak társzekerek, marakodós kutyafogatok, dühöngő talyigák, eszeveszett targoncák és a jó isten tudja mi mindenféle jármüvek zagyvalékát" látják, és a rohanást, egymáson való átgázolást sérelmezik.3 Pedig ennek a szenvedélyes kifakadásnak a mélyén nem a technikai fejlődést elutasító ember attitűdje lapul, hanem a kaotikus mozgásformák összehangolatlansága, átláthatatlansága iránti elégedetlenség és a gyalogjáró ember veszélyeztetettség-érzete.4 A lassan megszokottá váló fővárosi közúti forgalomba a századforduló első éveiben berobban az autó, mint egy új veszélyforrás.3 Ettől kezdve a „brutálisan robogó" automobilisták ostorozása lesz a közbeszéd tárgya. 3 HEVESI Lajos: A király utcája. In. Karcképek az ország városából. Budapest, 1876. 68. p. 4 A városigazgatás a jármüvek és gyalogjárók közötti összehangolt mozgásformákat szabályrendeletekkel próbálja kialakítani. 5 Részlet a Véres sport c. humoros, de a korszellemet kifejező versből. Borsszem Jankó, 1902. július 6. „Ki országúton andalog Vagy népes utcán jár gyalog Nem tudja, sejti voltaképp Folyton sírja szélére lép. Míg kitér gyorshajtó elül A villamos alá kerül. S hol menekvésre rése nyíl, Elgázolja automobil."
