Szőcs Sebestyén: Budapest székesfőváros részvétele az 1905-1906. évi nemzeti ellenállásban - Várostörténeti tanulmányok 1. (Budapest, 1977)
1. Az 1905-1906. évi politikai válság előzményeiről. Budapest székesfőváros a válság előestéjén
messzemenően befolyásolta az osztályharc - mindenekelőtt az egyre nagyobb méretekben, s egyre szervezettebb formában kibontakozó munkásmozgalom - is. Ez utóbbi kérdésről itt csak említést teszünk, valamivel részletesebben a municipiális autonómia problematikájával kapcsolatban térünk vissza erre a kérdésre. Itt még annyit jegyzünk meg, hogy a fenti tényezőkből következően a közép- és kisburzsoázia a maga önálló politikai törekvéseinek elsősorban a községi politika keretein belül adott - adhatott - hangot. A függetlenségi, ellenzéki táborban helyet foglaló birtokos paraszti réteg politikai jellemzése témánk szempontjából mellőzhető, csupán megemlítjük, mivel az ezt a tábort sokszorosan át- és átható ellentéteket ennek a rétegnek sajátos politikai érdekei - törekvései természetszerűen még tovább bonyolították. Mindezek alapján nyilvánvaló: az ellenzék vezetőinek egy minimális, mindenki által elfogadható programot kellett kidolgozniuk. A katonai követelések bizonyultak erre a legalkalmasabbaknak: a hadsereg „megmagyarosításának" programja - bár más és más indokokból következően - az ellenzékiek mindegyik rétegének megfelelt. Ezt a kérdést sem kívánjuk itt részletesebben taglalni, csak annyit jegyzünk meg erről, hogy az indokok az említett „nagymagyar" hatalmi igényektől a középrétegeknek és a dolgozó osztályoknak az osztrák szoldateszkát gyűlölő nemzeti érzéséig terjedtek. A merkantilista csoporttal szemben így meglehetősen széles ellentábor jött létre; s ez, mint láttuk, a Szabadelvű Párt bukásához vezetett. A Szabadelvű Párt a bukás után visszavonult a politikai élet előteréből, majd a Fejérváry-kormány megalakulását követően polarizálódás következett be soraiban. Tagjainak egy része nyíltan csatlakozott az ellenzékhez, mások a maguk módján értelmezett „passzív rezisztencia" álláspontjára helyezkedtek, majd egyre hevesebben bírálták a kormányt az alapvetően az ő érdekeiket szolgáló, ám az általános választójog ígéretével taktikázó, s egyre nyíltabban abszolutisztikus jellegű kormányzati eszközöket igénybe vevő politikája miatt. Fejérváryék így mind inkább elszigetelődtek, s végső soron egyedül a dinasztiára támaszkodhattak. A válság elhúzódása azonban rákényszerítette a kormányt politikai szövetségesek keresésére, valamint „saját" pártjának létrehozását célzó lépések megtételére. Szövetségeseket keresve mindenekelőtt a polgárság egyes - a leghaladóbb, a legdemokratikusabb elveket valló - csoportjának támogatására talált rá; s az általános titkos választójog törvénybeiktatásának ígéretével a szervezett munkásmozgalom részleges támogatását is sikerült megszereznie. Saját pártjának, melyet Haladó Párt néven kezdett szervezni, létrehozása azonban nem sikerült. Fejérváryék itta Szabadelvű Párt tagjainak egy részére számítottak, s a párt alapvető programjául az általános titkos választójog bevezetését jelölték meg. A kormány pártalakítási kísérleteinek meghiúsulása a fent elmondottakból szükségszerűen következett. A későbbiek során utalunk még arra, hogy az uralkodó és a koalíció közötti tárgyalások sorozatos kudarca után egy olyan megoldás kezdett Fejérváryék kezdeményezésére körvonalazódni, amely az ellenállás drasztikus letörésével s az általános választójog oktroj útján való bevezetésével az adott politikai struktúra átalakítására vezetett volna. Ennek a fordulatnak a lehetősége eredményezte azután azt, hogy a koalíció végül is teljesen behódolt a királynak, s feltételek nélkül elvállalta a kormányalakítást. A válság így a fennálló politikai struktúra megőrzésével, végső soron felemás módon, kompromisszummal oldódott meg. A válság kibontakozása és lefolyása egyértelműen azt mutatta meg, hogy a dualizmus adott 12
