Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Tanulmányok - Bodovics Éva Judt: Kié itt a (köz)tér? A folyómeder mint köztér használatának gyakorlata Miskolcon a 19. század végén
Bodovics Éva Judit: Kié itt a (köz)tér? 75 elegendőnek, akkor a megyéhez, pontosabban az alispánhoz utalták a kérdést. A malmokkal kapcsolatos ügyekben egyébként is a vármegye volt az illetékes. Végső soron pedig a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumhoz folyamodhattak panaszaikkal. A városvezetés kettős szerepkörben avatkozott be a viszályos kérdésekbe. Egyrészt hivatali tisztsége volt a rend fenntartása, a város mindennapi, gördülékeny működésének biztosítása. Másrészt, miután maga is malomtulajdonos volt, a vízhasználatban előálló fennakadások érzékenyen érintették gazdasági tekintetben is. A döntések meghozatalában, a sérelmek kezelésében alapvetően az 1840. évi vízjogi törvény szellemében intézkedtek, amelyet bizonyos kérdésekben (pl. építkezések) a helyi szabályok egészítettek ki. Az 1840. évi X., „vizekről és csatornákról” rendelkező törvénycikk hosszú évekig meghatározta Magyarországon a vízhasználat gyakorlatát. Az alapvetően az osztrák jog mintájára épülő törvény egészen 1885-ig, az első valóban átfogó, rendszerezett vízjogi törvényig hatályban volt.17 Az osztrák gyakorlat különbséget tett magán- és köztulajdonban lévő vizek között. A folyóvizek tekintetében minden nem hajózható és/vagy tutajozható patakot és folyót magántulajdonnak tekintett, amelyen az adott vízfolyások mentén birtokkal rendelkező tulajdonosok osztoztak. Ez azt jelentette, hogy a folyó vagy patak medrét birtokuk hosszában és a meder szélességének feléig birtokolták. A tulajdonjog mellett természetesen ez a felosztás kötelezettséggel is járt, hiszen a part menti birtokosok feladata volt a partoldal karbantartása és a meder tisztítása. A közlekedésre és szállításra alkalmas folyóvizek esetében az állam, konkrétabban az adott település önkormányzata (törvényhatóság, városi közgyűlés) látta el ezeket a feladatokat. Kutatásunk szempontjából, figyelembe véve a törvényi előírást, érdekesnek mondható az a miskolci gyakorlat, hogy bár a Szinva se nem hajózható, se nem tutajozható, mégis alapvetően köztulajdonnak számított a korszakban, a városi hatóság rendelkezett felette felügyeleti joggal.18 A törvénynek ellentmondani látszó helyi gyakorlat azonban nem merült ki ennyiben, ugyanis a patak partja egyértelműen az ott birtokkal rendelkezők tulajdonát képezte, míg a meder közterületnek minősült.19 Ez a mindennapokban általában úgy nyilvánult meg, 17 Szilágyi 2011. 18 Nem kizárt, hogy valamilyen országos vagy helyi rendelet, szabályzat a törvénynél pontosabban szabályozta a helyi gyakorlatot, ám ennek eddig nem bukkantunk nyomára. A források minden vízhasználattal kapcsolatos kérdésben egyedül az 1840. évi törvényre hivatkoznak, legtöbbször a vonatkozó paragrafus megnevezése nélkül. 19 Érdekes módon egyik városi szabályzatban, még az építési szabályzatban sincs egyértelműen leírva a patakmeder köztér jellege, csupán a mederhasználattal kapcsolatos eseteknél,
