Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
Keller Márkus: Szocialista lakhatás? A lakáskérdés az 1950-es években...311 illetve a városi infrastruktúra fokozatos átköltöztetése az egyik épített környezetből a másikba, itt is megjelenik a „tervezetlen város” jelensége. Ebben az esetben viszont a már kiürített, elbontásra váró óvárosba beköltöző emberek potenciálisan illegális, helytelen lakáskultúrájáról, a squatting jelenségéről van szó, de ez is ugyanúgy egy átmenetinek vélt lakhatási helyzet állandóvá válása, egy tervezetlen és így nyugtalanítóan autonóm negyed létrejötte. A Keller által feltárt perspektíva kapcsán nemcsak az a kérdés kerül elénk, hogy mely eszközökkel vizsgálhatjuk megfelelően az állami iniciatíva nélkül felépített házakat és azoknak lakóit (az azokban való lakhatást, az épített tér és az azt használó emberek viszonyát), hanem az is, hogy milyen értékeket tulajdonítunk nekik. A Szocialista lakhatás? az adott kontextusban az államot állítja elsődleges cselekvőként, és így az állam által nem kontrollált építkezések az állam viszonylagos gyengeségének, nem hatékony működésének, (illetve erőforrásainak elosztására vonatkozó tudatos döntésének, a lakásépítés elhanyagolásának) bizonyítékaként tűnnek fel. Horváth Sándor a gondoskodás és a kontroll állami szerveinek levéltári iratain keresztül vizsgálja a lakosságot, azokon keresztül követi a komfort nélküli, alacsony életminőséget biztosító negyed életét és lakóinak érdekérvényesítési stratégiáit, valamint a hatalom kísérleteit ezen negyedek kontrollálására, értelmezésére. Matej Spumÿ főleg a helyi újságban megjelent (sokszor túlzó, illetve rasszista) panaszlevelek alapján írja le a bontásra ítélt város lakóit mint veszélyes és kultúrálatlan söpredéket, ezzel a hatalom, illetve a „helyes” városrészek lakóinak perspektíváját ismétli, nem a várost „rosszul lakók” nézőpontját tárja fel. Ugyanakkor éppen az állami rendszerből kihulló, illetve inkább építészetileg kiburjánzó városrészek, falvak kapcsán fogalmazódhat meg a kérdés: a „szocialista lakhatás” hiánya mennyiben jelent nyomort és mennyiben jelent szabadságot? Ez a szabadság, még ha nem is több, mint egyfajta mentesség a kontroll egyes formái alól, szándékolatlanul is láthatatlan ellenállás a diktatórikus rendszer bizonyos nyomásgyakorló eszközeivel szemben. Keller saját kifejezésével élve: autonómia. Az építészet-hermeneutika folyamataiban követhető kettősség igen tiszta megfogalmazásával találkozunk Rajk László építész 2019-es életinterjú-kötetében (A tér tágassága, Budapest, 2019. Magvető). Rajk Érd település kapcsán hívja fel a figyelmünket arra, hogy a tervezetlenség és elhanyagoltság, a budapesti és Budapest környéki ipari munkalehetőségek okán város méretűvé duzzasztott, de városként funkcionálni képtelen entitásban nemcsak a tervezett város kudarcát, hanem a tervezetlen város lehetőségét is megláthatjuk. Ugyan a közművek és a megfelelő, városi jellegű ellátóintézmények hiánya, valamint a lakosság elhelyezése az ad hoc jelleggel, átmeneti szállásként és ideiglenes megoldásként megépült, sokszor zsúfolt házakban erősen csökkenti az életminőséget, mégis ezeken a területeken és csak ezeken a területeken beszélhetünk az állami (és szakmai) kontrolitól független, a lakók lehetőségei szerint organikusan kialakított környezetről. Természetesen egy optimista technokrata perspektívája szükséges ahhoz, hogy a hiányban (forráshiányban, eszközhiányban, helyhiányban) a szabad kísérletezés és alkotás lehetőségét lássa, hogy a javítgatás, az amatőrség, a „buhera” gyakorlatának értéket tanúsítson. De amennyiben beszélünk a második gazdaság által mozgósított munkaerőről és kompetenciáról, vagy a második
