Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
Keller Márkus: Szocialista lakhatás? A lakáskérdés az 1950-es években...309 a szocialista lakásépítési projektek erényeit és hátrányait, mivel vagy továbbra is régi (háború előtti) lakásokban laktak, vagy pedig az állam anyagi és szakmai támogatása nélkül építettek házat. Tehát ha eltekintünk az államszocializmus propaganda-önképétől, illetve az államszocialista diktatúra cselekvőképességét túlértékelő totalitárius történelemszemlélettől, statisztikai alapon arra jutunk, hogy az ötvenes évek tipikus épülete nem az új iparvárosok rohammunkával felépített szocialista-realista stílusú tömbháza, hanem egy helyi mester terve alapján önerőből felhúzott egyszobás, illetve szoba-konyhás falusi családi ház. A szocialista lakhatás mind a tervek, mind a megvalósítás szintjén figyelmen kívül hagyta a társadalom egyes szegmenseinek szükségleteit, akik így, legalábbis a lakhatás és lakóházépítés terén, sem az állam gondoskodó, sem kontrolláló aspektusával nem kerültek kapcsolatba. Keller könyvének legnagyobb erénye, hogy rámutat erre a légüres térre. Az állami szándék, illetve a hathatós állami segítség lakúnájára, melyben az államhatalom és az építész szakma terveitől lényegében független, autonóm lakásépítés alakult ki. A Szocialista lakhatás? forráshasználata megvilágítja a lakásválság tapasztalatát, a „szocialista lakhatást”, tehát az állami lakásépítés és -kiutalás rendszerét megtapasztaló, valamint a lakhatási segítségben nem részesülő rétegek különböző helyzetét egy már a kommunista hatalomátvétel előtt kialakult lakhatásnarratívában. Keller hosszan és meggyőzően elemzi az 1949-es, majd 1960-as népszámlálások lakhatásra vonatkozó eredményeit, majd a két kvantitatív pillanatfelvételt összeköti a lakhatásról szóló politikai és szakmai diskurzus kvalitatív vizsgálatával. A forráshasználat kapcsán azonban nem tekinthetünk el a szöveg mellé helyezett vizuális forrásoktól: a tárgyalt típusterveket maga a tervrajz, a valóban megépült házakat tervrajz és fotó kíséri. így az adott fejezetben tárgyalt tervek, házak és lakások elképzelhetővé válnak az olvasó számára, megjelennek hasonlóságaik és különbségeik, lehetségessé válik a változások követése, az összehasonlítás. A konkrét tervek párhuzamba állíthatók Reischl Antal építészmérnök, a lakóházépítészet egyetemi tanárának illusztrációival, melyek az új lakást használat közben mutatják. Ezek a rajzok nem pontos alaprajzot, hanem életmódot, lakáskultúrát adnak át, és így a „milyen a korszerű lakás” fejezetbe illesztve leképeznek egy idealizált-normatív lakáshasználatot. A különféle lakás-ideálok, illetve az ideálok és a rendelkezésre álló források ütközéséről a részletes szövegnél még részletesebb és pontosabb képet adnak az erre a célra választott illusztrációk. Ugyanakkor a bőséges és jól megválogatott illusztrációk között nem találkozunk a fent említett valódi tipikus ház, az önerőből épült kis családi ház tervrajzával, ábrázolásával, fényképével. Az állami lakáspolitikáról szóló könyv legerősebb eleme voltaképpen az állam által fel nem épített házak megtalálása, de az ötvenes évek lakáspolitikájának hiánya a kötetben is hiányként jelenik meg. Nem szándékom ezt a kötet hibájának felróni: hiszen szigorú szakmatörténeti és intézménytörténeti struktúrájába, az állam, illetve az építész szakma dokumentumaira támaszkodó forráshasználatába nem illeszthető be a hiányjelensége. Éppen az állam és a szakma figyelmét ki nem érdemlő, így a kontrolijuk alól kikerülő, általuk felületesen vagy semmilyen formában nem dokumentált építkezésekről van szó. Egy, az állam és a szakma dokumentumaiból dolgozó kutatásban
