Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
306 Recenziók kérdéseit: kik és milyen szempontok alapján hozzák meg a lakhatásra vonatkozó döntéseket, majd milyen erőforrásokra támaszkodnak terveik megvalósításában. Már ezen a ponton elénk tárul a kérdés, hogy a kommunista hatalomátvétel pillanatától kezdve a lakásépítés mikéntje mennyiben minősíti a rendszer egészének hatékonyságát, eredményességét. A második fejezet részletesebben tárgyalja a II. világháború utáni lakáshelyzetet, egyrészt a lakáshiány konkrét mértékét és jellegét, másrészt a probléma különféle kortárs megfogalmazásait. Keller felvázolja a politikai aktorok és pártok által adott különféle válaszokat, és ezek mellé helyezi a szakmai diskurzust, azaz az építészszakma folyóirataiban, kiadványaiban megfogalmazott véleményeket. Ezen szövegek tanúsága szerint a lakásválság többet jelent egyszerű lakáshiánynál, így nem egyszerűen az elpusztult lakások pótlására, hanem a lakáskultúra megváltoztatására, s egy új, a régivel ellentétben modem, a polgárival ellentétben szocialista lakhatás megteremtésére van szükség. Ez a fejezet részletesebben tárgyalja a lakáspolitika belső szakmai-politikai megosztottságát, egyrészt a falu-város tengely mentén, másrészt a lakosság által preferált családi ház és az állam által mind költséghatékonyság, mind társadalomformálás szempontjából előnyösebbnek vélt többlakásos lakóház összevetésével, harmadrészt a modernizmust és a szocreált mint egymással versengő és egymást átfedő építészeti stílusokat vizsgálva. Az építészeti stílusok kérdése vezet át az építészek és az állam kapcsolatát tárgyaló alfejezetbe, mely felvázolja, hogyan befolyásolta a szakma működését az, hogy egyetlen megrendelőként az államra számíthattak, illetve milyen kreatív mozgásteret lehetett fenntartani az állami tervezőirodák keretein belül. Keller állítása, hogy az építészek jelentős része pozitívan élte meg a Rákosi-érát, és ez részben a háború éveit követő nagy építkezési beruházásokból, részben a szakma professzionalizációs folyamatának alakulásából következik. Bár sokan nem találtak szakmai kihívást az állami megrendelésekben, kialakult az önmaguknak, illetve egymásnak tervezés gyakorlata, és a tervek szintjén megjelenő intellektuális szabadság elviselhetőbbé tette a megvalósítás terepén tapasztalt esetleges korlátokat. Ugyanakkor maga a források megválasztása árnyalja és némileg elbizonytalanítja az építészek szakmai közéletéről alkotott képet, hiszen elkerülhetetlenül azokat a szakembereket helyezi előtérbe, akik az ötvenes években munkához és publikációs lehetőséghez jutottak; szükségszerűen mellőzi a mellőzötteket. Természetesen Keller szövegének nem elsődleges célja az építész szakma alakulásának részletezése, az ötvenes évek nyilvános diskurzusából kiszoruló építészek esetleges ellenvéleményeinek felkutatása pedig még annyira sem. Ugyanakkor érdekes, és a professzionalizáció-narratíva határain túlmutató kérdés, hogy mennyiben hatottak ki az építész szakma belső életére és személyi összetételére az államszocialista rendszer (nem csak az építőiparra szorítkozó) döntései. Az utolsó alfejezet a Központi Statisztikai Hivatal 1949-es adatai alapján összefoglalja, hogy pontosan miben is áll a lakásválság, mire adja válaszát a fejezet korábbi elemeiben tárgyalt állami, illetve szakmai autoritás. Az adatok összesítése és megjelenítése a magas laksűrűség problémáján kívül egyértelművé teszi az egy szobából álló lakások, egy lakásból álló épületek, illetve az egyetlen egyszobás lakást tartalmazó kis
