Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIII. - URBS 13. (Budapest, 2019)
Recenziók
Gulyás László Szabolcs: Mezővárosi önkormányzat a középkori Hegyalján 337 (Hangach/ Hangacz) (régi nevén Zomborhegye/ Zomborheghie) a késő középkorban, illetve a koraújkorban gyakorta mádi szőlőhegyekként írták össze. Mád mezővárosáról részben a krími tatárok és az oszmán-törökök 1566-1567. évi dúlásának, részben pedig a 15 éves háború idején Giorgio Basta generális pusztításainak következtében alig maradtak fenn középkori források. A mezőváros középkori viszonyairól esetleg a felvidéki városok, úgymint Bártfa, Kassa, illetve Eperjes levéltáraiban lehetne még forrásanyagot fellelni. A középkori Erdőbényéről szintén nem tudunk sokat. Ugyan nem bizonyított, de valószínűleg már 1490 körül mezővárosi státussal bírt, a szepesi Szent Márton prépostság, illetve a lechnicei Szent Antal karthauzi kolostor jelentős szőlőbirtokokkal rendelkezett a település határában. A 16. század második felében egyfelől Lőcse városának, másfelől a Dobó, a Zeleméry, valamint a Lórántffy családoknak köszönhetően virágzott fel és vált a borvidék egyik meghatározó településévé. Mindenesetre reméljük, hogy a közeljövő kutatásai e mezőváros státusát, valamint annak középkori gyökereit is megnyugtatóan tisztázni fogják. A könyvből nem derül ki, hogy a késő középkorban a hegyaljai mezővárosok, illetve azoknak az önkormányzatai rendelkeztek-e a szőlőbirtokokkal. Azért kell itt erről említést tennünk, mert a koraújkorban a hegyaljai mezővárosok közül Keresztúr, Liszka, Szántó, Tárcái, Tolcsva, Tállya és Zombor önkormányzata bizonyítottan rendelkezett szőlőbirtokokkal. Sőt azokat ugyanúgy adták-vették, mint az egyszerű mezővárosi közrendüek vagy a fő- és köznemesek, illetve felvidéki (bártfai, eperjesi kassai, késmárki, kisszebeni, lőcsei, rozsnyói) polgárok. Másrészt a koraújkorban igen elterjedt szokás volt az is, hogy más régió mezővárosai is megjelentek szőlőbirtokosként Hegyalján. Ilyen volt például Nagymihályi, Szepsi és Terebes (Tőketerebes) esete, amely mezővárosok Erdőbénye, Mád, valamint Tolcsva határában birtokoltak szőlőterületeket a 16. század derekán. A könyvben azonban nincs utalás arra, hogy a 15. század második felében a nem hegyaljai mezővárosok birtokoltak volna szőlőket a borvidéken. A szerző ügyesen tapint rá művében, hogy az említett középkori fejlődés igen sokrétű volt a régi Hegyalján. Ebben szerepet játszott többek között az is, hogy a borvidék kedvező földrajzi adottságai mellett fontos kereskedelmi utak metszéspontján helyezkedett el. A borvidék a középkorban a király, valamint az udvarral jó kapcsolatokat ápoló főúri famíliák és egyházi közösségek (ágostonosok, bencések, domonkosok, ferencesek, pálosok, premontreiek) birtokában állt. Mindez pedig kifejezetten kedvező gazdasági és társadalmi légkört biztosított a mezővárosi fejlődéshez. A kedvező körülmények a szőlőműveléssel és a bortermeléssel mezővárossá váló települések számára azt is lehetővé tették, hogy jól működő önkormányzati rendszert építsenek ki. Ennek következtében a hegyaljai mezővárosok a középkor végére elkülönültek Abaúj- Toma és Zemplén vármegyéktől. Nem hagyható figyelmen kívül a régióban a szabad szőlőbirtoklás sem, amely még 11-13. századi hospes kiváltságokban gyökerezik, hiszen eleinte a vendégnépek, majd pedig később a mezővárosi közrendüek szabadon adták, vették, illetve örökölték a szőlőket, sőt az általuk birtokolt szőlőterületek felett szabadon végrendelkezhettek. Ez utóbbi tényező pedig ugyancsak hozzájárult az önálló borvidékké fejlődéshez. A 14. századtól fogva a szabad szőlőbirtok adásvételé-
