Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIII. - URBS 13. (Budapest, 2019)
Zöldterület, közterület - Csepely-Knorr Luca: Tervezéselméleti irányvonalak a két világháború közötti magyar közparképítészetben
Zöldterület, KÖZTERÜLET CSEPELY-KNORR LUCA TERVEZÉSELMÉLETI IRÁNYVONALAK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI MAGYAR KÖZPARKÉPÍTÉSZETBEN Az 1930-as évek német tervezői gyakorlatában és elméletírásában megjelenő népparkok (Vőlkspark) a tájépítészeti modernizmus mérföldköveinek tekinthetőek. A parkok értékét elsődlegesen azok funkciója alapján meghatározó tervezői hozzáállás miatt ezeket a táj- és városépítészeti egységeket a téma egyes kutatói - az építészetben Le Corbusier nyomán megjelenő lakógép-elmélet párhuzamaként - a rekreációs gép elnevezéssel illetik. E kiemelkedően újító szándékú német tervezéselmélettel párhuzamosan azonban a két világháború közötti időszakban számos tradicionálisabb irányvonal is jelen volt. Az egyes európai régiók változatos tájépítészeti nyelvezete a két világháború közötti korszak közparképítészetét igen gazdaggá teszi. Ez a kettősség jellemezte a magyar tájépítészeti tervezéselméletet és gyakorlatot is a vizsgált korszakban. Az I. világháború utáni újjáépítés során a Fővárosi Kertészet Ráde Károly vezetésével Budapest szinte minden zöldfelületét újratervezte. Tevékenységének kiemelkedő jelentősége ellenére már saját korában is többször erőteljesen kritizálták, éppen tradicionális felfogása miatt. E - leginkább elméleti írásokban és ideáltervekben fennmaradt - kritikák egy új, modem(ista) közparképítészetet vizionáltak, amely a német eredményekhez hasonlóan a szociális szempontokat helyezi előtérbe. Räde kritikusai, elsősorban Rerrich Béla és a Kertészeti Tanintézet fiatal tájépítészei, például Jonke Kálmán és Ormos Imre, a magyar tájépítészeti modernizmus alapjait fektették le közparkelméleti írásaikban. Ezen tanulmány három, párhuzamosan megjelenő megújítási trendet kíván bemutatni a korszak budapesti parkjainak tervei és szakmai írásai alapján. A 20. század első évtizedeinek tájépítészet-elmélete legjobban talán Reginaid Blomfield angol építész és William Robinson ír kertész híres vitájával szemléltethető. Szakmai ellentétük központi kérdése a kertek kialakításának ideális formája volt: míg Blomfield a formálisan megtervezett, építészetinek vagy mértaninak nevezett kerteket részesítette előnyben, Robinson a természe-Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv xiii. 2018. 11-34. p.
