Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 8. (Budapest, 2013)
Recenziók
Sipos András: A jövő Budapestje 1930-1960 313 ben volt. A döntések meghozatalában egyre inkább a katonai és a hatalmi-repzentációs szempontok domináltak. A kor terméke volt „a szocialista város mint szervezett koncepcionális egység ideája” (második alfejezet) - amiből szinte szükségszerűen következett az egységes városkompozíció igénye (harmadik alfejezet). A hatalom azonban nem ismerte el az építészet társadalomalakító szerepét, minden hasonló törekvéstől és feltételezéstől rettegett. Jól mutatja ezt - főleg az időszak kultúrpolitikáját ismerve -, hogy az építészetet a kultúrpolitika részének nyilvánították, miközben legfontosabb gyakorlati szerepe az iparfejlesztés kiszolgálása volt. De például így lett a Magyarországon már korábban, még a szovjet mintáktól függetlenül elterjedt szomszédsági egységből - aminek lényege a közösség- és társadalomalakító funkció volt - csak „tervezési segédeszköz” a „helybiztosító rendeletetésü” (143. p.) tervekben. A társadalomalakítás a politika feladata volt, ami a városrendezési kérdésekben például a munkáslakta kerületek, a munkások általában vett (területi) túlsúlyának igénye, illetve a „monumentális főtér” kialakítása iránti kívánalmakban nyilvánult meg. A Politikai Bizottság Budapest lakosságának csökkentésére vonatkozó igénye pedig nyilvánvaló ellentétben állt azzal, hogy a fővárosi ipar fejlesztését nem fogták vissza, ezáltal - és a meglévő ipari létesítmények vonzereje miatt - Budapest lakossága folyamatosan növekedett. A tervezőknek az ÁRT megalkotásakor politikai nyomásra gyakran egyszerre kellett figyelembe venniük a rendezési tervvel és - a tervutasításos rendszer követelményeiből fakadóan — a konkrét beruházási tervekkel szemben támasztott követelményeket, amit például Perényi Imre így véleményezett: „Az elvtársak összekeverik a városrendezési tervet a gazdasági tervvel.” (140. p.) A negyedik alfejezetben ismertetett 1953-as városépítészeti vita tanulsága röviden összefoglalható: mire a vitát az előkészítések után 1953 novemberében megtartották, a politikai légkör változásának hatására - Sztálin halála és annak szovjetunióbeli következményei - a legfontosabb prioritások kicserélődtek, de legalább is a sorrendjük módosult: a hatalmi reprezentáció eszközének tekintett városközpont témájának helyét a lakásépítés vette át. Az 1955-ös ÁRT-ban már nem a munkáslakta kerületek, hanem a lakótelepek megépítése állt a középpontban. Az ötödik alfejezetben Sipos részletesen tárgyalja az építészeti szempontok, a preferált beépítési formák változását. Érdekességként megjelenik az építészek tiltakozása a lakótelep-építések egyeduralma ellen is. (168. p.) 1955 végén megjelent a város- és községrendezés szabályozásáról szóló új jogszabály, amely a tanácsok mozgásterét hivatott bővíteni, illetve - az ÁRT kidolgozásához szükséges hosszú idő miatt, átmenetileg - fejlesztési irányelvek elkészítését írta elő. De emellett a területi szempontok figyelembe vételére irányuló próbálkozások is megjelentek a gazdasági tervezésben. Mindez az Országos Tervhivatal prioritásai miatt ismét az ÁRT politikai elfogadásának megakasztásához vezetett. Már az 1955-ös ÁRT-tervezetben is megjelent az ún. „csatolt községek” problémája: a fejlesztési elképzelések nem hagytak túl sok perspektívát számukra. Sipos a hatodik alfejezetben a Nagy-Budapest területére irányuló revíziós elképzeléseket tárgyalja, illetve arra is rámutat, hogy ,,[a] Fővárosi Közmunkák Tanácsának megszüntetése ( 1948) után semmiféle igazgatási és tervezési kapcsolat nem volt a főváros és agglomerációja között.” (175. p.) A BUVÁTl-ban 1953-ban kezdték meg a kömyékrendezési
