Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 8. (Budapest, 2013)
Recenziók
310 Recenziók egymást, sokkal inkább mozaikszerü az építkezés. Mint minden fejezetnek, ennek a résznek is egy nyitóidézet áll az elején, ami a jobb és egészségesebb város létrehozásának programját vizionálja és Kaffka Pétertől, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának (FKT) mérnökétől származik 1930-ból. Központi metaforája a betegség: egy gazdaságilag beteg ország képét vizionálja, amin vízfejként élősködik Budapest. Sipos elemző bemutatása alapján az 1940-ig tartó korszak legfőbb törekvése a városfejlődés egészséges mederbe terelése, és a szerző az erre irányuló, sokszor szerteágazó ötletek, határozatok egymáshoz való viszonyát is feltárja. A fejezet kezdődátuma 1932, amikor Harrer Ferenc, a városrendezési bizottság elnöke különbizottság felállítását indítványozta a városfejlesztési program kidolgozására. A korábbi szabályozó szemlélettel szemben megjelent a város hosszú távú jövőképének igénye. A második alfejezet az átfogó városfejlesztési alapdokumentum igényének felmerülését, a korabeli Budapest településfejlesztési lehetőségeit, az érzékelhető fejlődési trendeket veszi lajstromba. Sipos az 1930-as évek központi problémájaként - mindvégig szorosan a korabeli dokumentumokra hivatkozva — a szétterülő települést nevezi meg. Az 1920-as években a külterjes fejlődés, az extenzív városnövekedés, a családi házas beépítési övezet spontán növekedésének köszönhetően új települési súlypontok kialakulása volt megfigyelhető. A kor építésügyi szakemberei újfajta kezelendő problémával szembesültek, mely magában foglalta az infrastruktúra, a beépítési módok, a teleknagyság, a hidak, a tényleges és a közigazgatási határok kérdéseit is, ugyanakkor a lehetséges városegyesítés, a jövőbeni esetleges Nagy-Budapest problémáit is. A CIAM-mal, a hagyományosnak tekintett városépítészettel szemben megalakuló „új építészettel”, illetve annak magyarországi hatásaival foglalkozó harmadik alfejezet bizonyos szempontból kitérő a könyvben - igaz, indokolt kitérő, Sipos később is folyamatosan vissza-visszautal rá. Az elemzésében végig az „új iskolának” a budapesti városfejlesztési terv létrejöttére és az építésügyi szakemberek gondolkodásmódjára gyakorolt hatását tartja elsősorban szem előtt, az irányzat főbb törekvéseit hatásában mutatja be. Az extenzív, családi házas beépítésformákkal szemben a funkcionalizmus, az építészetben megjelenő praktikum, a lakótelepek, a magasházak és övezetek problémája ettől a korszaktól fogva megkerülhetetlen a hazai várostervezésben is. A negyedik alfejezetben a városfejlesztési program kidolgozásának menetét ismerhetjük meg. A szerző tárgyalásmódjára jellemző, hogy mindenhol utal az esetleges egyéni, a közmegállapodástól eltérő szakértői, tervezői, de akár politikai véleményekre is. A szöveg stílusa ettől lesz diszkurzív. A városfejlesztési program kidolgozásakor a tervezők és szakpolitikusok a meglévő városszerkezetet adottságnak tekintették. A városfejlesztési program egyik meghatározó magvát Bierbauer (Borbíró) Virgil egyik tanulmánya szolgáltatta. Ennek elemzésével indítja Sipos az ötödik alfejezetet. Hangsúlyozza a folyamatosan jelen levő szakmai különbségeket, egymás mellé helyezi pl. Borbíró és a városrendezési ügyosztály gondolatmenetét. A szerzőnek nincs könnyű dolga, mert többször időben is átfedésben levő folyamatokat elemez, de minden esetben igyekszik tisztázni azok egymáshoz való viszonyát - így például a városrendezési törvény (1937), az építésügyi szabályzat (1914) és a városfejlesztési program relációját. A városszerkezet megtervezését célzó programban megjelenő kulcsszavak és fogalmak — övezeti rendszer, a city mint probléma, a külső gócok létrehozása vagy elvetése,
