Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 7. (Budapest, 2012)

Recenziók

558 Recenziók tek szempontjából maradt alul, de a különböző családok által közösen lakott lakások, vagy az ágybérlők aránya csak a harmadik ismertetett munkástípus esetében volt ki­emelkedő. A kis lakásméreteket viszont (mindmáig) jól ellensúlyozza, hogy a katalán fővárosban, ahogy általában Dél-Európában mindenütt, a városlakók hagyományosan jóval inkább az utcán élték napjaik jelentős részét, kihasználva a klimatikus viszonyok nyújtotta lehetőségeket, nem úgy, mint az efféle életmód folytatására kevéssé alkalmas közép- és észak-európai városokban. A szerző egy egész fejezetet szentel a szűkebb lakóterület (barrio) közösségi éle­tének, melynek konklúziója az, hogy e közösségi élet fő színtere, mintegy a lakás meg­hosszabbításaként, éppen az utca volt. A munkásnegyedek lakói rokoni, szomszédsági, sőt, párválasztási kapcsolatainak feltérképezésével részletesen bemutatja, hogy meny­nyire egy kis terület, a lakás közvetlen környezete, a barrio határozta meg a lakók tár­sadalmi kapcsolatait. Ez a fejlettebb európai országok nagyvárosaiban található mun­kásnegyedekben sem volt másképp, de Barcelona esetében Oyón két fő sajátosságot állapít meg. Az egyik különbség az utca már említett, a társas kapcsolatok ápolásának színtereként betöltött kiemelkedő szerepe. A másik eltérés pedig az, hogy szemben például John Benson az angliai munkásokkal, vagy Maurizio Gribaudi a torinói Borgo San Paolo lakóival kapcsolatos megállapításaival, Barcelonában a kvalifikáltabb mun­kások esetében e szomszédsági kötelékek egyáltalán nem váltak gyengébbé, mint a képzetlenek körében. Oyón ráadásul kimutatja, hogy a frissen bevándorolt, képzetlen munkaerő lakóhelyi mobilitása sokkal magasabb fokú volt, mint a ritkán költöző, de akkor az új lakóközösségében újra erős kapcsolatokat kiépítő képzettebb munkásoké. Ezzel összefüggésben viszont a barrio által nyújtott szociális háló is sokkal gyengébb volt az újabban bevándoroltak körében. Barcelonai sajátosság volt továbbá a tervszerű állami, de még inkább önkormány­zati lakáspolitika szinte teljes hiánya, pedig a szociálpolitikai indíttatású lakásépítésre még Európa kevésbé fejlett középső és északi régióiban, így Budapesten is találunk példákat. Miguel Primo de Rivera diktatúrája idején (1923-1930) ugyan épült né­hány „szociális bérlakás” Barcelonában, de ezek az úgynevezett „olcsó házak” (Casas Baratas) négy különböző, a város igazán periferikus pontján, telepszerűen épültek fel. Ráadásul egyáltalán nem nyújtottak olcsóbb lakhatási lehetőségeket, mivel megépí­tésük mögött az az ideológia húzódott meg, hogy az egyes társadalmi csoportok nem részesíthetők pozitív diszkriminációban. így ezek a lakónegyedek silány minőséget kínáltak drágán, megépítésük újabb problémákat idézett elő, miközben a korábbiakat egyáltalán nem oldotta meg: e negyedek is a slumosodó városi periféria részeivé vál­tak. A köztársaság kikiáltása sem hozott változást e tekintetben, csupán újabb és újabb, de általában meglehetősen dilettáns tervek születtek a lakásínség megoldására, olyan koncepciót azonban nem sikerült tető alá hozni, ami átfogó városépítészeti megoldást nyújtott volna. Ráadásul a megszületett tervek is mind papíron maradtak. Az utolsó két, a barcelonai munkásság politikai szerveződésével foglalkozó fejezet a munkásoknak a korábbi fejezetekben részletezett tagolása alapján próbálja megragadni a politikai véleménynyilvánítás különbségeit. A Barcelonában különö­sen erős (anarcho-)szindikalista mozgalom, illetve szakszervezeti szövetsége, a CNT (Confederación Nációnál del Trabajo - A Munka Országos Konföderációja) 1920 kö-

Next

/
Oldalképek
Tartalom