Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 6. (Budapest, 2011)
Recenziók
Önkormányzati választások Budapesten 1867-2010 391 évi választásokat. Feltehetően azért esett 1867-re a kiindulópont, mert ettől kezdve folyamatos a hamarosan egyesülő fővárosban a helyhatósági autonómia, továbbá mert a modem kori választástörténeti kutatások időkörének kijelöléséhez híven eme köztörténeti dátum tűnt kézenfekvő kiindulópontnak. A kezdődátum kiválasztására mindenesetre semmilyen explicit magyarázat nem található a kötetben. Az sem derül ki, hogy az 1950-ben Budapesthez csatolt települések 1920 előtti választásai miért nem kerültek bemutatásra egyik tanulmányban sem. Míg eme városok és községek két világháború közti választásairól önálló tanulmányban olvashatunk, addig az 1945-ös „peremkerületi” választások a szűkebb értelemben vett budapesti voksolással egy tanulmányban kaptak helyet - feltehetően azért, mert az országban csak eme településeken került sor ekkor a helyhatóságok szavazás útján történő megújítására. Az a szerkesztői elgondolás viszont teljesen meggyőző, miért is kerültek bemutatásra az 1950-1985 közötti, alternatívák és így tét nélküli tanácsválasztások. A kötet végeredményben arra a következtetésre jut, hogy a választók a korábbi, többpárti választások alkalmával sem határozhatták meg teljes mértékben a főváros politikai irányát. Ezzel szemben különös, hogy a szintén diktatórikus körülmények között rendezett, kevéssé ismert 1919-es tanácsválasztás miért csak néhány sort kapott Ignácz Károlynak az 1920-as választásokról irt tanulmányában. Noha önálló tanulmányok szerepelnek a kötetben, mégis több olyan következtetés is levonható, amelyet valamennyi tanulmány sugall. Az egyik ilyen konklúzió, hogy 1990 előtt voltaképp nem beszélhetünk igazi népképviseletről, a fővárost irányító testületek sosem képezték le pontosan a választói akaratot. Míg a dualizmuskori választásokat Horváth J. András a népképviselet karikatúrájaként jellemzi, addig a Horthy-kor- szakról szóló tanulmányokból is kiderül, hogy a jogszabályi környezet és a kinevezett törvényhatósági bizottsági tagok okán a szavazói preferenciáktól függetlenül mindig a kormányzattal „partneri” viszonyt kialakítani képes többség állt fel a Városházán. Horváth J. Andrásnak a dualizmuskori választásokat bemutató tanulmányában - amelynek 1891-ig terjedő részét a szintén tavaly megjelent várostörténeti monográfiájába is beépítette2 - jól kirajzolódik, hogyan határozták meg az egyes városrészekben a „törzsfőnökök” által irányított „klikkek” a helyhatósági politizálás irányait. Ezt a struktúrát csak a 19. század végétől törik meg az első elvszerűen politizáló, részben Vázsonyi Vilmos nevével fémjelezhető irányzatok, hogy azután, községpolitikai újításaik ellenére, ezek is belesüllyedjenek a hagyományos klikkpolitizálás mocsarába. Ignácz Károly első, az 1920-as választásokról szóló tanulmányából kiderül, hogy a keresztény pártok nemcsak antiszemitizmusuk okán támadták a liberálisokat, hanem mert őket tartották a régi klikkrendszer örökösének, ebbe értve még a községpolitikai eredményeket felmutató Bárczy-korszakot is. Az 1920-as, a virilizmust megszüntető, de a helyhatósági autonómiát csökkentő, deklaráltan ideiglenes törvényt csak 1925-ben váltotta fel a véglegesnek szánt fővárosi törvényhatósági törvény. Schweitzer Gábor írása mutatja be ennek kodifikációját, 2 HORVÁTH J. ANDRÁS: A megigényelt világváros. Budapest hatósága és lakossága a városegyesítés éveiben. Budapest, Budapest Főváros Levéltára, 2010. (Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 2.) 49-98. p.
