Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 6. (Budapest, 2011)
Recenziók
374 Recenziók a differenciálódó nyilvánosság igényeinek és a közhatalom szándékait a téralakításban megjelenítő várostervezők feladat-meghatározásainak eredőjében tekinti át a 19. századi Németország köztereit. Nagy figyelmet fordít a téralakítás politikai-gazdasági előfeltételeire is, kiemelve, hogy a polgári, korlátozásoktól mentes ingatlantulajdon 19. század eleji kialakulása milyen erőteljesen behatárolta az államhatalom lehetőségeit a közterek kialakításában. A tanulmány az 1750-1890 közötti időszakot három rövi- debb periódusra bontva tárgyalja, tézise szerint ezek során egyre erőteljesebbé vált a közterek funkcionális és társadalmi differenciálódása, illetve azoknak a várostervezők által meghatározott, a polgári értékeknek, céloknak megfelelő kódolása. Fehl írása a makro-folyamatok felvázolásán túl számos tanulságos részlet-elemzéssel is szolgál. Ilyen például a gyalogosjárda 1830 utáni megjelenését taglaló rész: nemcsak azt mutatja be, hogy ennek okai az erősödő forgalomban és a gyorsabb jármüvek megjelenésében keresendők, de röviden azt is elemzi, hogy a városi köztérnek ez az új eleme (amelynek előállítása, különösen közvilágítással kombinálva a városok számára új és jelentős terhet is jelentett) miként változtatta meg a térhasználatot. Az utcának a házak előtt közvetlenül elterülő része korábban az épületekben működő boltok, műhelyek külső terét képezte, árut tároltak, dolgoztak, elárusítottak rajta; mostantól e funkciók át kellett, hogy adják a helyüket a gyalogosközlekedésnek, amelynek lehetőleg akadálytalan áramlását a városi szabályrendeletek is biztosítani kívánták. (Ma a belvárosok gyalogosjárdái egyre inkább a turizmust kiszolgáló vendéglátás tereivé válnak.) A modem gyalogosjárdán, mint speciális nyilvános „mozgási felületen” azután az informális nyilvánosság új formái alakultak ki, mint a például a párizsi mintára divattá váló, egyre nagyobb és nagyobb felületű kirakatablakok előtti kirakat-nézegetés. A telítődő közterekről a hétköznapi nyilvános kommunikáció más formái a köztérrel összeköttetésben lévő magánterekbe (kocsmákba, kávéházakba) vagy legalábbis azok teraszaira szorultak, a sodró forgalomnak innen, kívülről való szemlélése azután sajátos nagyvárosi élményként jelenhetett meg. Egy meghatározott szempontot, a víznek mint közterületnek a 19. századi városból való eltűnését vizsgálva Christoph Bernhardt írása Fehl tanulmányával közel megegyező időtartamot tekint át. (A témának külön érdekességet ad, hogy a mai közterület-tervezésben éppen ellentétes folyamat figyelhető meg.) A 19. századi városi köztereknek a bevezető és Fehl által is leírt funkcionális differenciálódásával szemben — azt nem tagadva - Bernhard Berlin példáján egy ellentétes irányú folyamatot mutat be. Szerinte a közterek komplexitásának csökkenése, homogenizálódásuk, elérzékietlenedésük (Ent- Sinnlichung) is ekkor ment végbe - a 19. század egyik uralkodó kulturális paradigmája, a nedves, mocsaras környezethez kötődőnek vélt járványos betegségeket felszámolni törekvő higiénia-gondolat jegyében véghezvitt városszabályozások következtében. Bernhardt a nyílt vízfolyások és a hozzájuk kapcsolódó tevékenységek, pl. a nyilvános fürdőzés városi térből való eltüntetésének több állomását mutatja be a mai nézőpontból a 19. századi nagyváros jellemzőjének tartott csatornázott, burkolt, alapvetően a közlekedés igényeit kiszolgáló közterek kialakításáig. Meggyőző, bár igencsak vázlatos elemzése a berlini várostervezés három emblematikus figurájának - Peter Joseph Lennének, James Hobrechtnek és Martin Wagnemak - működéséből, tervezeteiből villant fel részleteket. Lenné 1840-es évekbeli városterveiben a vízfolyások még a közterü-
