Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)
Város - Emlékezet - Mítoszképzés : Várostörténet és oral history - Nagy-Csere Áron: A nyomortelep emlékezete. Mítosz, kulturális emlékezet, lieu de mémoire?
96 Város - emlékezet - mítoszképzés Miként értelmezhető tehát a Barakkvárosi Definíciós nehézségek okán mítoszteremtésként könnyedén, csakhogy ez a választás nem kínál árnyalt megoldást a kérdésre. Az assmanni kulturális emlékezet fogalmával szintén értelmezhető, hiszen Szamos, „a tudás felhatalmazottjaként” „a tényszerű múltat emlékezetes múlttá s így mítosszá alakítja”48, bár ezen túl semmilyen értékes következtetés levonásához nem segít hozzá. És vajon lieu de mémoire-ként? A könyv fülszövegében olvasható a kulcsjelentőségü kezdőmondat: „A Mária Valéria telep, Budapest hajdani rosszhírű nyomortelepe a népi demokratikus Magyarország fővárosában jó darabig mint a múltra visszaintő példa állt mindannyiunk előtt.” [kiemelés tőlem - N.-Cs. Á.] Vagyis a Valéria egyszerre „hajdani”, tehát a megszakítottság érzetét keltő „múlt”, valamint „jó darabig” „a múltra visszaintő példa” is. A történeti időbeliség, Reinhart Koselleck kifejezésével élve a „tapasztalati tér” és a „várakozási horizont”49 problémáját, a folytonosság és a megszakítottság érzetének együttes meglétéből fakadó általános zavart jól mutatja a Magyar Nemzet budapesti városrendezésről szóló 1960-as cikkének következő mondata is: „A »Mária Valéria telep« fogalma anakronizmus, hiszen a tömegnyomor még jóval azelőtt eltűnt, mielőtt a viskó-várost fel tudtuk váltani modem, egészséges, a magasabb rendű emberi igényeknek megfelelő lakóházakkal, egy új városrésszel.”50 A két világháború közötti városszociográfiákat tartalmazó 1961 -es kötet fülszövege a „közös múltra” való emlékezés fontosságát hangsúlyozza: „Amit e kötet illusztrál, az felnőtt lakosságunk többségének személyes élménye, múltja. Emlékezzünk: így volt!”51 Ezzel szemben a Magyar Nemzet „nietzscheiánus” újságírója a felejtés pozitív szerepét emeli ki: „S az év végére a »Valéria« végképpen, örökre eltűnik. Még a nevét is elfelejtjük, úgy elfelejtjük, mint a szomorúságot.”52 Mivel tehát a kommunista emlékezetpolitika ideológiai megfontolásból, „várakozási horizontja” által meghatározottan kénytelen múltként értelmezni a nyomort, ezért emléket állít neki, amelyet aztán a jelen dicsőségét hirdető me- mentóként használhat fel. De egyúttal a felejtést is sürgeti. Erre ösztönzi ugyanis az ideológiának ellentmondó jelenbéli tapasztalat, a folytonosság érzete. A nyomortelepekkel kapcsolatos kommunista emlékezetpolitikát reprezentáló, általam vizsgált szövegek tehát nem értelmezhetők norai lieu de mémoire-ként, ugyanis egyrészt befejezettnek láttatják a múltat, a történelmet, másrészt utalnak arra, hogy a múlt (illetve annak néhány maradványa, elsősorban a „lum48 ASSMANN 1999. 53. p. 49 KOSELLECK 2003b. 50 TEKNŐS PÉTER: Mária Valéria detronizálása. Magyar Nemzet, 1960. július 5. 51 Vasszínű égbolt alatt. Fülszöveg. 52 KRISTÓF ATTILA: A város peremén. Magyar Nemzet, 1960. október 9.
